Embernek lenni…

Figyelem őket. A hajnali buszon zötykölődve, a hipermarketben, a mozi sötétjében, ahogy a szélesvászon megvilágítja arcuk. Borongós napokon behúzott nyakuk felett ugyanúgy, mint amikor a tavasz első sugaraiban fürödve becsukott szemmel a Nap felé fordulnak. Születésnapi bulikon és temetések alkalmával. Fiatalok, idősek, erejük teljében lévők és karonülők.

Barátaim szerint antiszociális vagyok. Mosolyogva veszem tudomásul, hogy e fogalmat nem helyesen használják, elnézem nekik. Kétség kívül igyekszem a távolság tartására, de minél inkább törekszem erre, a világ fricskaként számolatlan küldi őket elém. Én pedig magamnak is lassú beismeréssel, de élvezem. Kérdezek tőlük, készségesen válaszolnak. Sosem a kimondott szó érdekel, a mögöttes gondolat, az elszenvedett fájdalom, az önmarketing, a saját személyes védelem. Tulajdonképpen kedvelem őket, mert itt vannak, mindegyikük élete egy saját könyv. Van kezdete, kinek hosszabb – kinek rövidebb története, majd vége. Mondataik olykor megmosolyogtatnak, máskor összeszorítják szívem, nem egyszer elszégyellem magam, hogy milyen gyorsan ítélkezem tudatlanul.

Ugyanakkor mindezekbe és sajátomba is beleolvasva, nehezen fogadom el az „evolúció csúcsa” tézist ugyanúgy, mint a „teremtés koronái” hitbéli nézetet.
Mert nem tudjuk, vagy csak nem akarjuk észrevenni, életünk bonyolultsága a számunkra elfogadhatatlan egyszerűségében rejlik. Mint biztos védvonal ragaszkodunk a saját egónkból fölénk tornyosuló bástyafalakhoz, ahol démonaink, traumáink, előző életeink karmájával osztozunk jól felépített börtönünk cellájában, és elfogadjuk kárhozatra ítélt gyarló mivoltunkat. Fel nem ismerve azt a tényt, hogy szabadulásunk eszközei mindvégig rendelkezésünkre állnak.

Életünk alakulását a nap mint nap meghozott döntéseink határozzák meg. Kisebbek, nagyobbak, fajsúlyosabbak, életre szólóak, váratlanok, vagy jól megfontoltak. Senki sem mondja, hogy e döntések meghozatala könnyű és mindig a jó irányba visz. Ha egyáltalán létezik jó irány, mert olykor a rossz döntés terel minket a megfelelő útra. Ez a sors játéka velünk, mely játékhoz a legcsodálatosabb fegyverekkel vérteztek fel minket.

Ott van a szív, amely sosem csap be minket, és a lélek, ami tudat alatt mindig tudja mi a számunkra helyes döntés.

Ha az elszenvedett fájdalmaink miatt földbe dugott fejünket fel merjük emelni, azokkal szembe nézünk, felismerjük, elfogadjuk, még akár meg is szeretjük őket. Ha megtanulunk nevetni a sutaságainkon, ha el tudjuk hinni a tökéletességre való törekvés csak egy csalfa álom, ha magunkkal szemben mindig minden helyzetben őszinték vagyunk, akkor az az út, az lehet könnyebb, boldogabb, mert ez az élet és ez jelenti nekem… embernek lenni.