Ő ma lenne negyvennégy éves

Egyesek szerint az élet, a születés és a halál közti időintervallum. A kezdet, ami megkérdőjelezhetetlenül az öröm és boldogság forrása, melyet egy felértékelt életút folytat, és amit végül szomorúság és fájdalom üres tere zár. Egy kimondatlanul elfogadott, egy felszínesen megírt koreográfia.
Mások szerint az idő egy ember alkotta illúzió, melynek feladatául szabták, hogy kézzelfoghatóvá tegye létezésünk, dátumokkal naplózza fizikai életünk fontosnak vélt történéseit. Bízva abban, hogy a homokóra finom szemcséi elfedik az egy életre kapott testbe zárt időtlen lelket. Ami ugyanúgy, mint születésünk előtt már létezett, és ami halálunk után sem szűnik meg.
Egyesek szerint a halál sosem jön jókor.  Ők, a születés és az élet idejét sosem kérdőjelezik meg, ám a végső pillanat fájdalmat, szomorúságot, haragot indikál bennük.
Mások szerint a halál elkerülhetetlenül a történet részét képzi, egy igazán méltó fejezet, de korántsem a záró bekezdés.

Szüleim hosszúnak mondható életutat hagytak maguk mögött. Gyermekeket neveltek fel, dolgoztak, törvényt tiszteltek, egyaránt megéltek számtalan jó és rossz élményt. Távozásuk előtt testük betegséggel küzdött, ami utolsó napjaikon csak gyötrelemmel hálálta meg az elmúlt éveket.
Vannak, kiknek az élet kevesebb időt szánt. Nem alapítottak családot, a munkájuk sem csúcsosodott ki, erejük teljében voltak, és Egyesek szerint még előttük volt az élet. Mások szerint az ő útjuk nem véget ért, hanem megérkeztek a végcélhoz. A célhoz, melyhez már nem kell fájdalom, sem boldogság. Nincs szükség már tanulásra, ahogy testre sem… Számukra a titok, már nem titok többé. Magukról lerázva a homokóra porát, lelkük szabadon él… Itt, bennünk.

Ő ma lenne negyvennégy éves. Több mint három éve, anyukám halála után napra pontosan két hónappal csörrent meg a telefonom a felfoghatatlan ténnyel. Hetekig a fájdalmamba burkolózva kerestem az okokat és a miérteket, újra és újra felidézve az együtt töltött időt.
Hat és fél évig, mai szóhasználattal kifejezve, éltünk kapcsolatban. Ami több volt, mint szerelem és más, mint barátság. Talán nincs is kifejezés akkori létünkre. Mindketten éreztük, ugyanabban az erdőben járjuk a nekünk szánt ösvényt, ami eggyé vált találkozásunk pillanatában, ahogy azt is, egyszer ismét kettéágazik, de akkor már egy más emberként rójuk tovább az előttünk álló ismeretlent.

Utunk alatt tanultunk egymástól, tükröt tartottunk, elveinket ütköztettük, véleményinket fejtettük ki – téve mindezt azért, hogy megtaláljuk a másikban azt, ami bennünk oly csekély. Remélve, útitársunk közelebb visz az örök kérdés válaszához.

Ő jó volt, végtelenül jó, már-már naivan tiszta. Előítélet nélkül szeretett, őszintén megbocsátott, elnézett botlásokat, felmentett fájdalmakat. Egyszerre tiszteltem és féltettem őt. Alázatosan cipelte mások terheit, amit én, mint útitárs nem értettem, és ahelyett, hogy segítettem volna, minden pillanatban kérleltem, hagyja hátra azokat.
Különbözőek voltunk, mégis egyformák. Ő volt az érzelem, én a racionalitás. Ő volt a jóság, én pedig a kétkedő. Ő elfogadott, én megkérdőjeleztem. Másként, más irányból közelítettük meg a mindennapokat, és benne ezt a bonyolultnak mondott világot, de mindez mégsem ellentétet, sokkal inkább megértést eredményezett mindkettőnkben. Mert láttuk a másikban, tudtuk egymásról, éreztük, ugyanazt a megválaszolatlan kérdést kaptuk utunkra, és amire egy ideig együtt kerestük a választ.
A választ, amit Ő már tud, amit neki már nem kell tovább keresnie. Elérte az út végét, a titkot rejtő zárt kapu kitárult.

Egyesek szerint a szakirodalomban is meghatározott gyász öt fázisa – a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió, végül az elfogadás. Mások szerint ez az öt fázis sokkal árnyaltabb, mert az ember nem szakaszokban él, ahogy az érzelmek sem egy előre meghatározott kronológia sorrendet betartva működnek. És amelynek, ha létezik záró akkordja, akkor az elfogadás sötét takarója helyett, az a fényként sugárzó felismerés.
A felismerés, hogy a nehezebb szív nem a fájdalom következménye. A ténye annak, hogy ott vannak, beköltöztek, viszed magaddal őket bárhová mész, megélnek veled örömöt és nehézséget egyaránt, döntésedben mérlegelnek, olykor megfontolásra int, és jobbá tesz.

Ahogy Ő is teszi.
Ő lett a kimondott szavaim előtti tíz másodperc, vezeti kezem a klaviatúra felett, mikor írni kezdek. Önbizalmat táplál, kitartásra késztet, hisz bennem. Tanít elengedni, megnyugodni, élni.

Rossz alvóként, hajnalonta olykor olvasással, többször pedig zenehallgatással töltöm ki az éber időt. Van, mikor tematikusan választom ki a zeneszámokat, de előfordul, hogy hagyatkozom a videómegosztó véletlen lejátszási listájára. Régen hallottat követ egy friss, műfaji kavalkád, ismeretlen hangok…
A szoba csendes és sötét, résnyire kinyitott ablak felől a kora őszi friss levegő kúszik az ágy lábához. Betakarózva, fejhallgatóval a fülemen, teljes hangerő mellett, hol a dalokba, hol a gondolataimba merülök.
Felcsendül a következő dal, sosem hallgattuk együtt, nem énekeltem hangosan neki az autóban, nem voltunk a banda koncertjén, semmi közös emlék nem köthető hozzá. De a dal az első másodpercétől, Ő.  Pár percre felfedte előttem magát, és bizonyosságot nyert az érzés…

Hogy hogyan vélekednek egyesek, és hogyan mások, hogy a gyász pragmatikus öt fázisa valós hipotézis-e?
Miközben számomra évekkel később is tud még nagyon fájni, a legváratlanabb pillanatban tartom igazságtalannak. Máskor nyugalommal konstatálom, Ő már egy sokkal jobb helyen van. És biztos vagyok benne, ha nekem is távoznom kell, az utam egy mérföldkövénél, vagy az áhított végcél elérésekor, Ő ott lesz és ugyanazzal a csillogó szemekkel, mosollyal az arcán, szeretettel fog megölelni, ahogy mindig tette, életében!

A dal, Bagossy Brothers Company – Iszom a bort