Az egyetlen egyszer…
Gyűlölök takarítani. De tényleg. Nem túlzom. Ezt az érzést a kialakult porallergiám is erősíti és a tevékenység mellett kampányoló barátnőim sem tudják megszerettetni velem. Valóban jó a lakáson végigmenve a munka gyümölcsét csodálni, de különösebb eksztázist nem okoz számomra, mert tudom, kis idő múlva a műveletsort újra el kell végezni.
Elégedett fáradsággal huppanok le a nappali foteljába, a tiszta és üde szoba látványán merengek. Ha csak egyszer, egyetlen egyszer kellene a tökéletes takarítást elvégezni és azzal le lenne tudva egy életre, akkor a jelen állapottal tökéletesen kiegyeznék. A hófehér függöny puha fátyolként omlik az ablakok elé. A rajta áthatoló napsugarak szikrázóan csillognak az üveges vitrin kazettáin, a csillár antikolt fém ágain, a padló tükörsima és… Mi ez? Egy porcica? De hogyan? Hiszen az imént végeztem a parketta milliméterről milliméterre való felvikszolásával. Fájó a látványa. Inkább egy pillanatra behunyom a szemem és az egyetlen egyszerre gondolok.
Az egyetlen egyszer gondolata nem csupán a számomra nyűgös cselekménysorozatok alkalmával ejt rabul. Karácsony közeledtével mindig elképzelem, milyen lenne az egyetlen egyszer megrendezett legtökéletesebb ünnepi este. Fényárban úszna a hegyvidéki ház. Kint megállás nélkül szállingózna hó. Bent alma-fahéj illat terjengne és halkan szólna Bobby Helms előadásában a Jingle Bell Rock. A sarokban plafonig érő, egyenlő szárú háromszöget bezáró karácsonyfa állna, rajta a lakás dekorációjával harmonizáló díszekkel. Az étkezőben hatalmas asztal, megpakolva mindenféle finomsággal. Körülötte szeretteim, családtagok és barátok csacsognak, hahotáznak, koccintanak önfeledten. De a karácsonyaim nem ilyenek. Se nem jobbak és se nem rosszabbak. Kevésbé hollywoodi, sokkal szűkebb körű és belmagasságot súroló karácsonyfával sem bajlódunk. Ugyanakkor nem az egyetlen, így minden évben más és más.
Hajnalonta szinte félálomban kezdem meg a sminkelést rituális szertartását. Mint egy festő az üres vászon előtt… Begyakorolt mozdulatok, egymásra épülő rétegek és lassan, de biztosan kirajzolódó arc. Az arc, amit látni szeretnék, lehetőleg minden nap ugyanúgy. Ha az egyetlen egyszer ekkor is valósággá válhatna, precíz ecsetkezelést használnék, a szemhéjamra húzott tusvonal tökéletes ívet írna le. A pirosító nem túlzó, de mégis hangsúlyos kontúrt rajzolna arcom járomcsontjára. De nincs egyetlen egyszer. Minden nap újra és újra festőművésszé kell válnom a reggeleim első fél órájára. Rutinmozdulataim olykor sietősek, máskor kedvtelenek vagy fárasztóak. Mindezek pedig a kész műre is rányomják bélyegét, de a túlhúzott szemkontúrral már nem bajlódom. Egy napra megteszi. Este úgy is a vattapamacs absztrakt lenyomata lesz csupán.
Észveszejtő az egyetlen egyszer koncert lehetősége. A zenekar megnevezésétől tekintsünk is el. Nem lehet választani közülük, de ami biztos… Első sor, középtől picit balra (ez régi beidegződés, ki tudja miért). Természetesen a hely elfoglalása miatt nincs órákkal előtte sorban állás, és a pisilés vélt vagy valós ingere sem feszélyezne a koncert egész időtartama alatt. A hangzás, a látvány és a küzdőtér hőmérséklete is tökéletes. Nem kérdés, hogy a frontember rám mosolyog, a szólógitáros pengetőjét pedig egyértelmű, hogy elkapom. A valóságban a küzdőtér első sorának eufóriája már csak a lelkemben tombol. Ülőhelyen, az egész színpadot belátva, fájó lábak, pengető és mosoly nélkül élvezem az imádott ritmust. És ez így tökéletes.
Az egyetlen egyszer munkanap is megvan a fejemben. A szituáció a következő… Háromszor hármas szoba, egyedül az íróasztal mögött. Patent rend, semmi sallang papírfecni, rajta rájuk írásakor sokatmondó, pár nap múlva értelmezhetetlen szavak, felkiáltójelek. A nap fénypontja a munkaidő lejárta, mikor is a mindig vágyott mondattal csukom be magam mögött az ajtót. „A munkát a mai napra nem abbahagytam, hanem befejeztem.” Nem, a munkanapjaim igazából nem ilyenek, és ez több szót nem is érdemel.
Egyetlen egyszer főzés? A legmámorítóbb gondolat. Egymással harmonizáló menüsor, különleges elemekkel megspékelt ízkavalkád. Nincs túlsütött hús, elsózott köret, ellenben van selymes mártás, meg minden, amit a főzőműsorok sznobsága belesulykolt a tudatalattinkba. A valóságban értelmetlennek tartom a fél napot felölelő folyamatot, melynek végeredményét pontosan 13 perc alatt megsemmisítjük. És míg életem párja szentül állítja a főztöm isteni, én csak elégedetlenül majszolgatom azt.
Felriadok. A fotel szövete lenyomatot képzett az arcomon. Körbepásztázom a jelen díszletét, betájolva, hol is vagyok valójában. A tudatom pillanatról pillanatra tér vissza a valóságba, legvégén pedig a szemem riadtan a padlóra fókuszál. A porcica még mindig ártatlanul nyújtózkodik a földön. Farkasszemet nézünk, miközben én a további lehetőségeken morfondírozom.
Egyfelől egyszerűn csak felvehetném a kezembe és kisétálhatnék vele a szemetesig, miközben bőszen pásztáznám a kitakarított zónát a társai után kutatva. Vagy…
Vagy egészen egyszerűen otthagyom. Mert én tudom, belátható idő múlva a feladatsor újra napirendre kerül… és most az egyszer, egyetlen egyszer megkegyelmezhetek neki.
Fotó – Pinterest