Adelaide

Adelaide a mai hétfőn is, mint az elmúlt két hét minden munkanapján az ablakból figyelte a szemben lakó család reggeli indulását. A tíz éves forma kislány az iskolai egyenruhájában vidáman szökdel az autó hátsó ajtaja felé, míg első elemis öccse már lehajtott fejjel a köveket rugdosva ballag nővére után. A szeptemberi tanévkezdés óta Adelaide a napról napra fogyatkozó lelkesedést vélte fellelni a kisfiú arcán.

*

Adelaide Chevalier Párizs szívében megbújó Saint-Claire villanegyed illusztris lakója. Férjével Floriannal mindössze egy évvel a megismerkedésük után, 1976-ban házasodtak össze és költöztek a tekintélyt érdemlő épületbe. Szerelmük irigyei e frigynek nem sok időt jósoltak. Florian már akkor a saját, felfelé ívelő vállalakozását vezette, míg Adelaide végzett művészettörténészként a világ múzeumaiban vállalt gyakornoki pozíciót. Szépek, fiatalok, ambiciózus és erős személyiségük alapján a családtagok és Párizs krémje is a szerelem korai halálát vetítette előre. De mindezeknek ellentmondva a pár kitartott egymás mellett, és erős szövetségük megbonthatatlannak bizonyult. Adelaide felhagyott saját szakmai karrierje építésével, hogy férje mellett, a Chevalier birodalom felvirágoztatására mozgósítsa minden energiáját.

Szóbeszéd járta városszerte, hogy míg Florian kiváló üzleti érzékét nem csorbítva igen emberséges és együttérző, addig neje mindenkivel gyanakvó, hideg és távolságtartó magaratást tart fent. A pletykák a házasok fülébe is elért, és esténként a vacsora asztalnál egymást ugratva jót derültek mindezen. Florian ismerte Adelaide mindenkihez bizalmatlan kezdeti hozzáállását, ahogy azt is, ez sok bosszús szerződésszegéstől mentette meg. Hitvese gyorsan átlátott az emberek nyájas, behízelgő, irigy viselkedésén, amiért ő minduntalan hálás is volt neki.

A mesébe illő életüket Florian 2002-ben tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála törte ketté. A veszteség felett köröző keselyűk pedig egy perce sem engedték Adelaide számára, hogy csupán férje gyászának fájdalmába burkolózzon. Üzleti partnerek és családtagok kérdezgették a hogyan továbbról, kéretlen tanácsokkal halmozták el a saját anyagi javaik felvirágoztatása érdekében. Adelaide pedig még inkább elhatárolódott az őt körülvevő emberektől. Húsz évvel férje elvesztése óta, immár 72 évesen pedig, csak a villa személyzete ismerhette Madame Chevalier mindennapjait.

A személyzet

Párizs elitje ugyan nem őszintén, de beszélgetésiekben mindig mélyen sajnálták a Chevalier villa személyzetét. Abban viszont biztos voltak, hogy az ott dolgozók jóval többet keresnek, mint a nálunk megforduló munkavállalók. Mint mondták, Adelaide nagylelkű, de ők bizony egy negyed órát sem tudnának annak a nőszemélynek a társaságában eltölteni.

Persze a feltevésük csupán a rosszindulat és a képzelet szüleménye volt, mert, ahogy más, ők sem léphették át Florian halála óta a villa küszöbét.

Gregorie és Teresa Cartiert még Floriannal együtt nevezték ki a gépjárművezetői és szakácsnői posztra. Előbb a férj, két évvel később pedig a feleség is bizalmat kapott a pártól. Ahogy Margot Bobier a takarítónő és Benoit Loval, aki a gondnoki feladatokat látta el a házban. Tíz évvel ezelőtt csatlakozott hozzájuk a fiatal és bájos Rosalie Beaufort, aki Adelaide asszisztenseként még a cég igazgatótanács üléseire is bebocsátást nyert, ezzel nem kis ellenszenvet kiváltva a többi tagból. Illetve további négy év után Nicholas Dufort ügyvéd is segítette, mind Madame Chevalier, mind Rosalie munkáját.

Adelaide nem volt a szokásai rabja, de mint sokszor mondogatta, káoszba fulladna, ha az emberek mindent össze-vissza, szervezetlenül cselekednének. A rendszer megtanítja meg nekünk tisztelni az időt. Ahogy a sajátunkat, úgy a másokét is. Ezen elveket pedig személyzete cseppet sem bánta.

Madame Chevalier minden hétköznap 7:30-kor reggelizett. Ekkora Gregorie már az étkezőasztalra készítette Franciaország vezető napilapjait, megjelenésük napján a szokott heti, havi magazinokat. Ezek olykor már az étel elfogyasztása közben átlapozásra kerültek, majd a dolgozószobájába sétált át velük asszonyuk. Ott már Rosalie várta becsukott laptopjával és jegyzetfüzettel a kezében. Tudta, Madame Chevalier elismeri a technikai vívmányok előnyeit, de felvételekor megkérte vagy inkább parancsolta újdonsült asszisztensének, jelenlétében mellőzze azok használatát.

A hétfői és szerdai délelőttöket Isabelle Fontaine jógaórája tarkította, és minden hónap harmadik hetének csütörtökén Monsieur Duforttal egyeztetett a ház asszonya.

A vasárnap mindenki számára szabadnap volt. Teresa ekkorra annyi ételt készített be a hűtőszekrénybe munkaadójának, hogy Adelaide esténként az alsóépületben lakó gondnoknak leszólt a házi telefonon keresztül, hogy vigye el azokat onnan, mire a szakácsnő hétfőn hajnalban saját felségterületére lép. Benoit ilyenkor szabadkozott, hogy ennyi finomságot még ő sem tud elfogyasztani, amire Madame Chevalier mindig felhívta a figyelmét, hogy a sarki kiskocsma látogatói, akikkel időnként Monsieur Loval kártyázni szokott, biztos jó étvággyal eszik azt meg. Benoit lesütött szemmel köszönte meg a falatokat, miközben csak azon járt azt esze, asszonya honnan tudhat a sarki kocsmáról, na és a römiről?

Benoit Loval az egyetlen, aki a mindenkinek járó nyári egy hónapos szabadság lehetőségével sosem él, de a lassú nyarakat örömmel várja. Az évszak első hónapjában, mikor Gregorie és Teresa együtt töltik a havi szabadságukat, a csak „öreg hölgy”-ként emlegetett éjfekete Peugeot 403 egyetlen és feltétlen birtokosa lehet. Lelkesedését a sofőr mindenre kiterjedő figyelmezetései és a visszatérését követő bosszankodásai sem törik le.

A saját teendői mellett, Teresa hiányában, hajnalban a pékségbe siet, majd az ebédet a Le Procope étteremből szállítja haza asszonyának és a csonka személyzetnek. Délutánonként a lányaként szeretett Rosalie beszélgetései üdítik, és előre sajnálja a lány augusztusi távollétét. Még akkor is, ha tudja, Rosalie minden héten fel fogja őt hívni, hogy tájékozódjon főnöke és a villa mindennapjairól, és utolsó munkanapján megesketi, ha bármi történik, azonnal tájékoztassa.

Nyaranta több időt tölthet barátjaként szeretett, Florian sírjánál is. Az éves nagy rendbetételkor csak úgy özönlenek belőle a szavak asszonyáról.

„Adelaide erős asszony, még most, ennyi év után is. Megtörhetetlen… de tudod Florian, én látom rajta. Minden nap… És karácsony előestéjén, mikor mindannyian körbeüljük az étkezőasztalt. Terese, Gregorie, Margot, Rosalie és Nicolas, mi mind hálásak vagyunk neki és ő is a jelenlétünkért, de mikor átpillant a vele szemben magányosan álló székre, a szívem szakad meg Florian…”

A nagy döntések mindig ősszel születnek

Miután a szomszéd autója kigurult a feljáróról Adelaide az étkező felé veszi az irányt. A lépcsőház ablakából a forrongó Benoitot pillantja meg. Teresa meglepetésére asszonya a konyhába nyit be a megszokott étkezői helyfoglalás helyett.

– Jó reggelt Teresa! Mondja csak, nem tudja Monsieur Loval miért mondja a magáét olyan dühösen a kertben?

– Asszonyom bocsásson meg, az én hibám. Tudom, hogy asszonyom és Benoit is milyen hangsúlyt fektet a szelektív szemétgyűjtésre és én ki is igazodom, de ezek az új csomagolástechnikák… Néha fel sem ismerem, hogy azaz anyag, most papír vagy fém? És ez eredményezte Benoit rosszallását. – hümmögte Teresa.

– Teresa! Nyugodjon meg, csak gondja legyen rá, hogy ebédkor dupla desszertet kapjon a mi Benoitunk, és el fog szállni a haragja. – nyugtatta Adelaide.

– Természetesen. Kérem asszonyom, ha megengedi, felszolgálom a reggelit az étkezőben. – könnyebbült meg a szakácsnő.

Adelaide a konyhába körbenézve, így szólt:

– Tudja mit, Teresa! Itt eszem a konyhában, hagyjuk az étkezőt.

Teresa kikerekedett szemmel, levegőt kapkodva alig tudta kimondani a válaszát:

– Hogyne Madame Chevalier, ahogy kívánja, máris áthozom az újságokat is.

– Hagyja, majd az étkezés végeztével magamhoz veszem.

Asszonya reggeli ideje alatt Teresa igyekezett minél csendesebben előkészíteni az ebéd hozzávalóit, fel sem merte emelni tekintetét a konyhapultról. A csendet Adelaide hangja törte meg:

– Mondja csak, Teresa. Önnek és Monsieur Cartiernek van gyereke? – Teresa számára a konyhapult a kérdés után már kapaszkodóként is szolgált. Több mint húsz éve szolgál férjével a házban, de asszonya sosem kérdezte a családjukról, egyikkőjüket sem. Persze Monsieur Chevalier, ő más volt. Mindig volt hozzá kedves kérdése egy-egy gyors kávé felhörpintése közben, vagy Gregorie felé utazásaik alatt… De Madame Chevalier?

– Ööö… Kettő! Két lány. – mosolyodott el Teresa. De már felnőttek. A nagyobbiknak már gyermeke is van, egy kisfia. A kisebbik… nos, hát ő nehezebb természet…

– Rendben Teresa! Köszönöm a reggelit. Ne feledje a dupla desszertet Benoit számára, és most már bekapcsolhatja a rádiót. – szakította félbe Adelaide, azzal kiviharzott a konyhából.

Miután az étkezőasztalról felkapta a napi sajtót a dolgozószobája felé vette az irányt. A folyosó csendjében, a főcímeket olvasgatva a könyvtárszoba nyitott ajtaja mögött mozgásra lett figyelmes Adelaide.

– Mademoiselle! Segíthetek?

A fiatal hölgy az ijedségtől összecsapta a kezében lévő könyvet.

– Madame Chevalier! Kérem, bocsásson meg… Colette Rousseau vagyok, Margot a nagynéném. Hetente egyszer-kétszer besegítek a takarításban.

– Azt gondolja nem tudom ki maga, Mademoiselle Rousseau? De mit keres a könyvtárszobában?

– Én… én csak takarítani jöttem be, de nem tudtam ellenállni ezeknek a csodálatos könyveknek. Kérem, kérem Madame Chevalier… ne büntesse meg Margotot emiatt.

Ezen szavak kimondása közben a folyosó végében megjelent az emlegetett és jajveszékelve rohant a két nő felé.

– Colette, Colette… Madame Chevalier! Mit tettél te lány? Kérem, kérem asszonyom, bocsásson meg. Csak ez a lány ha könyvet lát, pláne olyan szépeket, mint amik itt, asszonyom könyvtárába vannak… Az istenedet Colette!

– Jól van, jól Margot, csendesebben! Mademoiselle Rousseau végezze a munkáját, maga is Madame Bobier. Erre most nincs időm…

Colette és Margot rezzenéstelenül figyelték a távolodó Adelaide sziluettjét, miközben mindkettőjük kétségbeesetten a jövőjüket latolgatták a villában. Mert ha most nincs is, keríteni fog rájuk időt Madame Chevalier.

A dolgozószobába belépve Rosalie meglepetten kapta fel a fejét az előtte heverő lapok olvasásából.

– Jó reggelt Asszonyom! Bocsánat, nem számítottam önre. Hétfő van. Azt gondoltam a jógaórára készül.

– Jó reggelt Rosalie. Nem, lemondtam a jógaórát. Még tegnap este. Isabelle kedves teremtés, megértette. De Rosalier, kérem még három hónapig fizesse a heti két foglalkozás költségeit… Vagy tudja mit? Ha gondolja, a szerdai napokon ön és Isabelle tornázhatnak, itt a villában. Gondolja át.

– Jó… jó Asszonyom. Átgondolom. – Rosalie számára túl sok volt ezen a hétfőn a változás a villában. A jógaórák megszűnése, és amiket a lapon olvasott…

*

Másnap reggel a függönyt kissé elhúzva, Adelaide a kisfiú arcát kémlelte. Próbálta megfejteni a szomorúság miértjeit ebben a pár percben. Az autóba ülés előtt kérlően emelte fejét az égre, de Adelaide tekintete megállította őt. A pillanat mindkettejüket meglepte.

Adelaide az étkező asztalnál ült, mikor Rosalie az étkezőbe lépett. Meglepte asszonya korai reggelije.

– Á, Rosalie! Kérem üljön le. Teresa, kérem hozzon egy csésze kávét Mademoiselle Beaufort számára.

Teresa és Rosalie ijedten nézett egymásra.

– Mégis mit mondtam, ami ennyire ijesztő? – kérdezte Adelaide látva a két rémült szempárt.

– Nem. Nem, semmi asszonyom. Én már ittam kávét, de köszönöm. – szabadkozott Rosalie.

– Igen? Én is, és még fogok is. Hosszú napunk lesz Rosalie, és valamit most azonnal szeretnék magával megbeszélni. Ne legyen már ennyire meglepve! – értetlenkedett Adelaide.

– Tudja Asszonyom, Teresa csak azért ijedt meg hirtelen, mert… nos én laktózérzékeny vagyok, és nem tudta, hogyan hozzon nekem kávét, hogy ez ne legyen kellemetlen. – részletezte Rosalie, miközben a szakácsnő a konyhába menekült.

– Laktózérzékeny? És én erről miért nem tudok? De hát, maga francia az istenért. A vajat is vajjal esszük. De mondja csak, az ebédeket, hogyan fogyasztja itt a villában?

– Igyekszem köret nélkül enni a főételt és olykor saját, hozott ételt eszem. – vallotta be Rosalie.

– Ez tarthatatlan! Kérem, mondja meg Teresának, hogy legyen gondja arra, hogy olyan étel kerüljön az asztalra, melyet teljes értékűen tud elfogyasztani. És ha van még ilyen titkolnivalója, azt most ossza meg velem. – kelt ki Adelaide.

– Madame Chevalier, köszönöm, de senkinek sem szeretnék terhet jelenteni. Megoldottam eddig is, és a továbbiakban sem esik ez nehezemre.

– Teresára gondol? Ugyanazt a Madame Cartiert ismerjük? Maga is tudja, hogy szereti a kihívásokat és nekem és a személyzet többi tagjának sem válik hátrányára egy egészségesebb étkezés. – zárta le a beszélgetést Adelaide.

– Köszönöm Asszonyom, de mit szeretett volna megbeszélni velem? – terelte erről a kellemetlen beszélgetésről a témát az asszisztens.

– Majd később a dolgozószobában, ez a közjáték most elég volt reggelre.

Azzal Adelaide felállt és az étkező kijárata felé indult, de még mielőtt kilépett volna visszafordult Rosalie felé.

– Beszéljen a szakácsnővel, és Gregorie szerezzen be laktózmentes tejet. Bele sem merek gondolni, eddig hogyan kávézott nap mint nap!

– Köszönöm Asszonyom, nagyon kedves öntől. – mosolygott Rosalie.

– Ugyan, ez nem kedvesség! – vágta vissza távozásakor Adelaide, és magára hagyta asszisztensét az étkező magányába.

Rosalie pedig csak mosolygott, mert bármennyire is ellenkezett asszonya… Ez bizony, kedvesség.

*

Mire Rosalie a dolgozószobába ért, Adelaide már az íróasztalon várakozó vállalati anyagokkal foglalatoskodott.

– Madam Chevalier, a hétfő reggelre az asztalomra készített papírokat átolvastam, és talán át kellene beszélnünk. – kezdett bele félve Rosalie.

Adelaide szigorúan tekintett fel a tanulmányozásból.

– Nem Rosalie. Csütörtökön Monsieur Dufort is megkapja a saját példányát, és Önöknek kettőjüknek kell azon tovább dolgozni.

– De! – szaladt ki felelőtlenül Rosalieból a gondolata.

– Semmi de, Mademoiselle Beaufort! Viszont a reggeli el sem kezdett beszélgetésbe, most ismét belekezdenék. – váltott szót Adelaide. Nos, mit tud Coletteről?

– Colette? – értetlenkedett hirtelen Rosalie, de azzal a gyorsasággal be is azonosította a kérdéses személyt. Oh, Margot unokahúgára gondol? Bájos lány. Nem sokat tudok róla, csak amit Teresától hallottam. Colette Margot bátyjának a lánya. Az apja egy léhűtő, egyedül nevelte fel, bár inkább a nagynénje nevelte a kislányt. Idén fejezte be a középiskolát. Egy szupermarketben éjszaka árufeltöltőként dolgozik, illetve ugye itt a villába besegít Margotnak. Ami pénzért megdolgozik, szinte egészében az apja elveszi tőle. Okos lány, jó eredményekkel zárta a tanulmányait, de továbbtanulásról nem is álmodhatott. Falja a művészeteket, ezért is szeret annyira itt dolgozni…

Hallottam a tegnapi incidensről. Madame Chevalier nem akarom védeni ezt a kislányt, nem is ismerem annyira, de biztosan nem szeretett volna rosszat. Margot pedig a tegnapi nap óta nem önmaga.

– Ne mentegesse Rosalie! Itt mindenki betartja a szabályokat. Azok a könyvek nagyon sokat érnek és ilyen háttérrel, amit felvázolt, fogadja el, ha nem érzem azokat biztonságban. – állította meg a beszédet Adelaide

Kérem Rosalie, holnap reggelre hívassa ide Mademoiselle Rousseau-t, de csak őt, Margotra nem lesz szükségem.

– Rendben Asszonyom! – mondta ki Rosalie, kicsit elcsukló hangon.

*

Meglepte Adelaidet, hogy a kisfiú a kerítést átlépve egyből az ablak felé sandított. Meg is fogadta, holnaptól nem enged a kíváncsi tekintetnek. És a magáénak sem.

… Adelaide története folytatódik.