Viszlát, és kösz a lájkokat!

Douglas Adams delfinjei a Galaxis útikalauz stopposoknak negyedik részében hasonlóképpen búcsúztak a Föld nevű bolygó elhagyásakor, a különbség, hogy ők a halakért voltak felettébb hálásak. Esetemben a helyzet nem ennyire drasztikus. Bár a legnagyobb közösségi oldalnak való hátat fordítás jelentősége napjainkban felér egy planétáról való lelépésnek.

De igazságtalan lenne részemről, ha a Facebook pro-kontra listáján csak az „ellene” hasábot részletezném. Az itt töltött tizenhárom év tartogatott számtalan örömforrást, amiért köszönetet érdemel.

Gyerekkori iskolatársak, tanítók, volt szomszédok, régi barátok és távoli rokonok a múltból lettek jelenem részei. Bővülő ismerőseim örömeiben és bánataiban osztozhattam, és tették ők is ezt felém. Hajnalig tartó Messenger üzenetváltások, emlékek, fotók, élmények virtuális naplója. Az elmosódó határok és a közvetlenségnek köszönhetően pedig Péterfy-Novák Éva írónővel beszélgetésbe elegyedhettem, aki egy-egy írásom saját oldalán is megosztotta. Vagy Francois-Henri Désérable francia író google fordítóval megírt magyar köszönő szavai, miután tört franciával áradoztam neki könyvéről.

Három évvel ezelőtt pedig helyet biztosított gondolataim papírra vetett mondatainak a „bjgemberneklenni” blog oldalán.
Szóval a Facebook menetelése esetemben egy tündérmese is lehetett volna…

Csakhogy ez a valóság. És mint olyan, nem csak tündérmeséket tartogat.
A csatlakozásom idejében a platform egy keretek között mozgó, idejét és helyét meghatározható kikapcsolódási formát jelentett. Esténként, asztali számítógép mellett kellemesen eltöltött idő. A megállíthatatlan technikai fejlődéseknek hála, viszont már zsebünk elengedhetetlen kellékévé avanzsálódott. A folyamatosan biztosított jelenlét pedig, mind gazdasági, mind társadalmi értelemben is céltáblát rajzolt profilképünk közepére.

És minthogy egy világcég bújik meg a kedves közösség építésének gesztusa mögött, az érdek ennél jóval többet kívánt tőlünk. A hely és az azt megtöltő emberek már adva voltak, a cél már nemcsak a közeg megtartás volt, hanem a függőség kialakítása.

A függőség dárdáját pedig érzékenyítéssel lehet a profilok mögött megbújó hús-vér emberek szívébe döfni. Szociális, pszichológiai, identitásbeli nézetek ütköztetése a kezdő oldalon és a felhasználók már teljes mellszélességgel védik magukat, közösségüket, nézeteiket. A ránk zúdított információáradat pedig mögöttes célját érte. A nap 24 órájában is képesek lettünk az információért az okostelefon kék fényébe bámulni, mert a tudatlanság, a hozzánk túl későn eljutó elengedhetetlen tudnivaló, a valamiről lemaradás félelmei frusztrálták perceinket. Idővel a hírek/álhírek elsődleges feladata a hiteles/hiteltelen tájékoztatás már csak mellékzöngeként funkcionált. A lényeg a kapott lájkok száma, valamint az alatta kialakított mindenki számára egyenrangúan engedélyezett és használható hozzászólások rubrika. A tér, ahol egyfajta diskurzus, véleménycsere alakulhatott ki kinek-kinek a maga értékrendjeihez igazodva. Azt hiszem az ámokfutás valahol itt kezdődhetett.

     
Mivel mindenki más, máshogy is reagál a látott, hallott és olvasott információkra. Függ vérmérséklettől, elhivatottságtól, igazságérzettől és egótól. Valaki csak közömbösen tovább görget, míg mások minden egyes fajsúlyos vagy súlytalan hírt viszkető tenyérrel kommentál. Vannak akiknél már az utolsó cérna, a felháborodás és a tehetetlenség indítja el a kinyilatkoztatást. Bárhogy is van, pozitív hatása csekély.

Személyes példám ebben a kérdésben kristálytisztán él emlékezetemben.
Filmes oldal aktuális hírét az alábbi Facebook bejegyzéssel tárta a közösség elé:
„Elena Ferrante egy újabb könyve kerül megfilmesítésre!”
Nagyon örültem a hírnek, mert a Nápolyi regényekből készült Briliáns barátnőm sorozatot imádom. A cikkből kiderült, mely könyv lesz az újabb sorozat alapja, amit pedig már olvastam, így hatalmas volt a boldogság. Miután végigolvastam a hírt, feldobva nyitottam meg a hozzászólások fület, hogy lássam, milyen sokakkal osztozom a jó híren.
Az első bejegyzés viszont olyannyira letaglózott, hogy ott fogalmazódott meg bennem először: Mégis, mit keresek én itt?

Közösségünk egyike nem tétlenkedett, csak egy kérdést tett fel: „Azt mégis ez a ki a …?”
Félreértés ne essék, nem kell mindenkinek Ferrante-t és munkásságát ismerni, mint ahogy lehetetlenség minden szerzőt, művet, alkotást észben tartani. Közösségünk egyikét, ha valóban érdekelte volna kérdésének válasza, nyit egy böngészőt, utána olvas, aztán eldöntheti nyitott-e az adott cikkre vagy magára a sorozatra, majd továbbgörgeti hírfolyamát. De nem. Ő kommentált. Ami elborzasztott ebben a szituációban nem az, hogy írt. Megteheti. Hanem amit írt, és amit ő (feltételezem) saját akaratából tett. Ahogy szoktam mondani, nem szegeztek fegyvert a fejéhez. Ő saját maga vállalta, hogy ostobának akar tűnni mindenki előtt aki szavait olvassa, és még (ismét feltételezem) fel sem fogja. Számomra ez volt kiábrándító, mintsem ismeri-e az olasz regényírót vagy sem.

De mindez csak egy szelete, melyek az elmúlt hónapokban már a távozás meglépésére sarkallt.

A közösségi háló fejlődésével, gyarapodásával, a befolyása nagyságával azonos léptékben nőtt a visszaélések száma, a megbízhatatlansága, a kontrollálatlansága, melyre egy egész, mondhatom, bűnszervezet épült. Egyre sűrűbben tapasztaltam, hogy ismerősem fiókjait eltulajdonították, megmásították. Mindennapi használatát a félelemérzet és a kétségbeesés is átszőtte. Mikor pedig családtagom is áldozatául esett ennek a gátlástalan és sehová sem vezető tettnek, a bőröm éreztem a kiszolgáltatottság és tehetetlenség állapotát.

Bárhogy is szerettem volna bizonyítni, hogy férjem maszkulin neve nem a profilképen beállított lenge öltözetű ázsiai kishölgy személyét takarja, a Facebook algoritmusa váltig állította, hogy alaptalan a feltételezésem és hogy rám nézve lesznek következményei a sorozatos jelentéseimnek.  Meglopva érzetem magunkat, személyes életterünk bemocskolása pedig szakadatlan hajtott, hogy véget vessek ennek a kálváriának.  Több hét után siker koronázta eltökéltségem. Annak napján pedig féltve mindettől, az addig szépen felépített blogom és annak kicsi, de annál szerethetőbb közösségétől is búcsút vettem.

Talán már elképzelhetetlen, de van élet a Facebookon kívül is. Szokatlan lehet, pláne annak aki számtalan pozitív élményben részesült általa, de a felhasználó mérlegel, aki jelen esetben én vagyok. Pro-kontra listát készít, hallgat a szívére, hátrahagyja a kínálkozó lehetőségeket, lemond esetleges találkozásokról és valami újban gondolkodik… Merthogy a szavak nem halnak el, a közlési vágy nem hagy alább. A tettvágy pedig ösztönöz valami újra, jobbra. És mivel a virtuális univerzumot nem csak a Facebook bolygó alkotja, megalkottam a saját virtuális kis égitestem.

Ami biztos, ez a hely sokkal csendesebb, konkrétabb, a környezete az előzővel ellentétben nem demoralizáló. Eddig ismert írásaim mellett újabbak lakják majd, melyekhez ugyanúgy mint eddig, hozzászólhatsz, megoszthatod érzéseid, véleményed. Ne várj tőle sokat, most tanulom, hogyan kell élni rajta, tanulom a mechanikáját, a működtetését és bevallom ezt is szerfelett élvezem.

Továbblépni nem megfutamodás, új út választása nem letérés… azt hiszem ez az élet, és (tudjátok)… benne embernek lenni.

Várlak benneteket! Az égitest koordinátái: www.bjgemberneklenni.hu