Karácsony után

December 27-e délelőttjén a nappaliban ülünk. Mint az érintetlen havas táj, olyan csend és nyugalom szállja meg otthonunk, de minden látszat és érzés ellenére bennem egyre nő valami érthetetlen görcsösség.
Ölemben a laptopommal csak nézek ki a fejemből, jobb oldalamon, a kanapén elnyújtózva férjem teljesen belemerülve sci-fit olvas. Hangom ezt a néma idillt vágja ketté.

– Lajos, írnom kellene valamit!   – mint bölcs öregember lassan néz fel olvasmányából, időt nyerve a gondolatatainak, amely a legmegfelelőbb lesz felesége felvetésének reflektálására. A felpillantás intervalluma nem hozta meg a várt eredményt. Megszólalnia sem kellett. Hidegen kék szemei rácsodálkozóan néznek rám, amiből, mint egy, csak köztünk élő nyelv kiolvastam válaszát. A választ, ami már bennem is megfogalmazódott.
– Hiszen tele a géped kész anyagokkal. A hangtalan párbeszédet, már Dolbyban szóló kétségbeesett szavaim folytatják.

– Igen, de azok túl hétköznapiak. Mégiscsak év vége van, az ünnepek, meg évzárás, meg szeretet, meg mit tudom én… Mégsem rondíthatok bele az emberek agyába az én fontosnak vélt világi dolgaimmal. Szentségtörés lenne.
Értette minden szavam, ahogyan mindig is lenni szokott. Gondosan letette könyvét a kanapé karfájára, összecsukott olvasószemüvegét ráhelyezte. Felém fordult, erős kezeivel magához húzott, ölelő karja oltalma alatt pedig megszületettek megnyugvást adó szavai.
– Akkor írd le, mit érzel te ezekben a napokban, ahogy megéled ezt az időszakot, az emlékeid, amiket kávézás közben velem is megosztasz nap, mint nap.
Még jó ideig ülünk így a csendben, gondolatainkba merülve, majd felnézek rá, mosolygok.
– Na, menj vissza a könyvedhez, minden rendben lesz.    Így tesz. Visszakuporodik a kanapé jobb oldalára, és a nyavalygásommal kiszakított másik világába. Én pedig nyitok egy Word-öt.

Még egy nap sem telt el a karácsonyi ünnepek után, de arra már csak a hűtőben árválkodó ételmaradék és a sarokban álló, rivaldafényétől megfosztott karácsonyfa emlékeztet. Mert, mint teljesített feladat után máris a következő megugrandó, újabb katarzissal kecsegtető cél lebeg a szemünk előtt… Szilveszter éjjel.  Pontosan sosem értettem, hogy az év utolsó napján tulajdonképpen az aktuális évtől búcsúzunk, vagy az újat üdvözítjük.

Gyerekkoromban családi körben, jó hangulatban telt el december 31, ami egybeforrt Apukám születésnapjával, amit éjfél után 30 perccel újabb pezsgőbontásra késztette szüleim. Ha 1944-ben az első újévi baba érkezése akkora visszhangot és anyagi javakat kapott volna, mint napjainkban, Apám biztos, mint szerencse gyermeke megnyerte volna azt, de abban az időben a világ sokkal fájdalmasabb dolgokkal volt elfoglalva, mint a kis Ferenc megszületése.

Kamasz koromban, mint minden lázadó, én sem hagyhattam ki az órákig tartó szépítkezéssel kezdődő, eufórikus állapotokkal kecsegtető szilveszteri házibulikat. Ahol kötelező elem volt a szerpentin, a hangos duda, a nógrádi ropi, a téliszalámis, sajtos, piros aranyos fullszendvics, a vörösboros kóla, és Dr. Alban.
Aztán ahogy az évek teltek, és fiatal felnőttként értetlenkedve figyeltem a körülöttem zajló világ dolgait, a kiábrándultságommal, dühömmel, haragommal bűntettem az év utolsó napját, mintha bármiért is felelőssé tehetném őt. Ekkor, évekig tökéletes programnak tűnt kora este, saját ostorozásomként  A rettenthetetlen című film ötödik percétől kezdődő majd három órán át tartó bőgésem. Ebből az év végi depresszív állapotomból barátaim rántottak ki, akik tudva nem igénylem a hangos, őrjöngő szórakozást társasjátékkal, jóízű borozgatással és beszélgetéssel zárták velem évekig az óévet.

Fura lények vagyunk mi itt a Földön. December 23-án olyan mámorító változás hitével tesszük le a munkát, mintha titkon tudnánk, jövőre valami egészen újjal folytatjuk tovább. Feloldozást nyerünk, a Kánaánban élhetünk, megjavítjuk magunkat sziklaszilárdnak vélt fogadalmainkkal, és az előző évben megszerzett fájdalmaink, problémáink már csak egy lezárt év rossz álmai lesznek. És ezekkel az érzésekkel a szívünkben belevágunk a következő év köszöntésébe. Az éjszaka hosszú, belefér minden. Az utolsó cigaretta, egy kis szelet habos szénhidrát, az alkoholmámoros bódultság, a csalfa csók, a hangos beszéd, a fülsüketítő és hadiállapotokra emlékeztető petárdadurrogtatás, a véget nem érő zene és tánc… Mert tudjuk, holnaptól minden, de minden más lesz.
Hajnalra aztán elfárad a Világ. Mint két ellentétes pólus, a két véglet, a Január elseje mély csenddel bünteti tivornyázásunk. Ámde, mint gondos és féltő anya, mindezzel csak időt ad a pihenésre, a gondolkozásra, az átértékelésre, a felkészülésre… arra, amit Ő mindenkinél jobban tud, és amit mi évről évre újra elfelejtünk, hogy minden ugyanott fog folytatódni másnap, mint ahogy letettük azt december 23-án, a közte eltelt idő pedig egy féreglyuk sötétjében elillan szemünk elől.

Mindennek minden évben én is részese vagyok, azonban a felismerés korábban csap arcul, mint másokat. Öt éve, éjfél után harminc perccel már nem az újabb pezsgődugó durranása miatt csukom le szemem, hanem a könnycsepp ami életre kel benne, Apa már meg nem ünnepelhető születésnapja miatt. Talán a fiatalkoromban annyiszor bántott év vége büntet így, és teszi ezt egy egész héten át. Már férjem január 3-ai születésnapja sem szolgálhat feloldozással. Édesanyja január 4-ei és Anyukám január 5-ei halála minden év elején visszaránt minket a halandó, valós életünkbe.

Mégis minden évben, mint a férjem által olvasott sci-fi könyvben, ott állok december 23-a küszöbén és készen állok a féreglyukba ugrásra, mert erről szól az élet, és benne… embernek lenni!