Reneszánsz ember

E bejegyzés nem egy tipikus „embernek lenni” iromány. Ha valamely címkével mégis illetnem kellene, akkor talán, mint „Polcom könyvei, szívem csücskei” vagy „Az elsők…” rovatcímmel kategorizálnám. A lenti sorok mindkét kritériumnak megfelelnek. E könyv, vagyis pontosabban kettő a mai napig nappalim lakói, és az elsők, mert miattuk léptem át először könyvesbolt küszöbét úgy, hogy a felkeresés célja nem egy megoldandó feladat, hanem a kíváncsiság, a vágy, a benne szereplő szavak megismerése volt. Íme, hát ennek története…

1997 októberében kezdte meg sugárzását hazánkban a két legnagyobb televíziós kereskedelmi csatorna. Hogy hogyan jutunk el ezzel a kezdéssel bármilyen kiadott műhöz? – biztosítalak kedves olvasó, eljutunk!

Mindaddig az MTV közszolgálati műsorain nevelkedtünk, ami a mai felhozatalhoz képest szinte már elképzelhetetlen, hihetetlen távoli világként sejlik fel előttünk. Pedig, oly sok kedves műsor nőtt szívemhez azokban az években. Horvát János Öt kicsi indián-ja, a Lyukasóra, Kepes András Apropó és Desszert, Vámos Miklós Lehetetlen és Rögtön jövök műsorai. Ezen idilli mindennapokba gázolt bele az új média. Ám nem keseregtünk a régi megszokottért, kicsit kiéhezve is már a változásra, európaiként nyitottak voltunk minderre.

1998-ban Friderikusz Sándor oltalma alatt indult a Meglepő és Mulatságos című műsor. Hangos volt, színes és rendkívül megosztó. Az indulása körüli felháborodással, csak befejezésének botrányai vetekedtek. Mindezek ellenére nem restellem bevallani, én mindegyik adást megnéztem és kedveltem. Vagy inkább hálás voltam neki, mert ott, a díszes fények között megismerhettem egy igazi reneszánsz embert Varnus Xavér személyében. Egy időutazót, aki kétség nem fér hozzá, nem jelenünkből adaptálódik előző évszázadokba, hanem onnan keres fel minket, hogy megossza velünk a letűnt korok nagyjainak bájos, vicces, szarkasztikus, groteszk történeteit. Teszi ezt olyan hiteles, magával ragadó előadásmódban, hogy nem hihetem, hogy ő, akkor, ott, nem volt mindazoknak szem és fültanúja.

Értettem őt. Értettem iróniáját, éles cinizmusát, és akartam még szavait… így, megtudván már két nevével fémjelzett könyv is megjelent, iparkodtam azokat minél előbb magaménak tudni.

Ez időre datálódtak az érettségire készülés hónapjai, de nekem újra és újra el kellett olvasnom műveit. Emlékszem a vasárnapi ebéd elkészítésének segédkezése közben, olyan elánnal meséltem a könyv hasábjairól anyámnak, aki csak hallgatta és engedte, hogyha nem tudtam szó szerint idézni egy számomra nagyon fontos mondatot, a munkát félbehagyva berohanjak a szobámba és könyvvel a kezemben visszatérve hangosan olvassam fel azt. E sokszori olvasás eredményeképpen pedig, egy számomra kedves bekezdést a mai napig kívülről fújok.

A könyvek terjedelme nem nagy, viszont megszámlálhatatlan a benne megemlített nagyságok neve. Ha mindegyikük életrajzát tüzetesen akartam volna megismerni, most húsz évvel később, e sorok írásával egy időben sem jártam volna még azok végére. Szép, elgondolkodtató, a jelenükre is ráhúzható tanulságos történeteik mellett ott van maga, az író. Kinek mondataiból kihallom gondolatait, elveit, nézeteit világunkról, és amely oly sok mindenben egybevág enyéimmel.

Még egy év sem telt el a fenti események után és városunk református templomában készült Varnus Xavér koncertet adni. Minden barátomat, kedves ismerősömet felkerestem, invitáltam erre a kihagyhatatlan előadásra, ám ők a legszokatlanabb okokra hivatkozva mentették ki magunkat egy orgonahangverseny alól. Se nem haragudtam, se nem hibáztattam őket és még kedvem sem szegték. Egyedül mentem hát.

Hétköznap volt, szürke, borongós, ahogy én szeretem.

A templomban már gyülekezett a közönség. Fiatal egyetemisták, apró idős bácsik és nénik, középkorú házaspárok, minden kor és társadalmi osztály képviseltette magát. A koncert kezdetéig partner nélkül, magányomban az épület belső szerkezetét vizsgáltam és szégyelltem magam, hogy szülővárosom egyik, ha nem a legszebb épületében most vagyok életemben először.

Ahogy tekintetem egyre fentebb ért, a karzaton megláttam Xavért többedmagával. Hol az orgonasípokat, hol a gyülekező embertömeget pásztázta. Észrevette, hogy észrevettem. Mosolygott, tenyerén széttárta ujjait, hüvelykujját orrára helyezte, így mutatott bohócot nekem. Zavaromban gyorsan elkaptam a fejem, de minden igyekezetem ellenére csak fel-felpillantottam, mint kamasz fiú a bátyja szobája falán díszelgő meztelen nőt ábrázoló poszterre és alig vártam, hogy kezdődjön már el a koncert.

A zene, az orgonajáték, a helyszín és a mester olyan szimbiózisban forrt össze, ami talán csak az angyalok birodalmában mindennapi. Mi egyszerű halandók, csak nyitott szájjal csodálhatjuk az előttünk zajló felfoghatatlant. Xavér mindvégig alázatos volt, végtelenül szenvedélyes, eközben gyermekien bájos, közvetlen, ugyanakkor tiszteletteljes. Koncert végén egy ilyen művész elé álltunk be tömött sorban, hogy kézjegyét magunkkal vihessük otthonunkba.

A közönség egy emberként maradt a dedikálás perceire. Ha bármiféle relikviával nem is érkeztek, de a belépőjegy Xavér egyik fényképével illusztrálva maradandó papírnak bizonyult.

Előttem egy magas, idős, ősz hajú úr állt. Letette jegyét a művész elé, aki toll hiányában felette a kérdést:

– Uram, van esetleg egy tolla? Az úr széttárta kezét és sajnálattal konstatálta, sajnos azzal nem szolgálhat. Én, aki toll nélkül soha sehová, és aki e beszélgetést végighallgatta, mint megmentő átnyújtottam sajátom és a következő pillanatban már kerültem is sorra.

A két könyv tetejére, felbátorodva, hogy senki sem viszi haza a belépőjegyét kék tinta nélkül, rátettem azt. Mosollyal az arcán rám nézett, és így szólt:

– Ha van két könyv, miért kell a belépőjegyet is alá dedikálnom? – fiatal voltam, szemtelen, öntörvényű, és csak ennyit mondtam:

– Jó lesz hozzá könyvjelzőnek! Xavér elismerően bólintott, majd hozzátette:

– Jogos! – és már írta is alá szívem csücskeit. Végeztével felém nyújtotta, én átvettem azokat, majd másodpercekig vigyorral az arcunkon néztünk egymásra, mint két idióta. Ezt a végeláthatatlan farkasszemet újabb kérdése zárta:

– Segíthetek még valamiben? – melyre azonnal érkezett válaszom:

– Ha visszaadná a tollam, azt megköszönném!

– Oh, pardon, hát hogyne, elnézést! – én pedig elindultam a templom kijárata felé.

Ahogy ballagtam hazaúton, már sajnáltam a kimondott szavaim. Mert már nem vagyok ott, hogy elmagyarázzam és valószínűleg már őt sem igazán érdekelheti, hogy én igenis ragaszkodom ehhez a tollhoz, mert nem rég érettségiztem, és jól sikerült, és mint egy kabala magamnál tartom.

Pedig ránézésre csak egy egyszerű hétköznapi tucat toll volt, semmi több. Ami azóta, talán már meg sincs.

Ahogy idősödöm, egyre kevesebb tárgy iránt érzek így. Ha azoktól meg is válok, nem érzek sajnálatot, veszteséget. Ha pedig ők akarnak megválni tőlem, elvesztik magukat mellőlem, hát azt is a sors akaratának tudom be.

Elmúlt éveim költözéseit mindig szanálással kezdtem, és csak az igazán fontos kincsek jöhettek velem életem új kezdetének színhelyére. Barátaim legnagyobb bánatára, ilyenek a könyveim, és ezeket (most utána számoltam, négyszer történt meg eleddig) mindig szép nagy dobozba megpakolva adtam kezükbe az átcuccolások során.

Bizonyos kultúrákban a halott mellé, a sírba helyezik kedvenc tárgyait, kedves emlékeit, mindazt, amihez életében is olyannyira ragaszkodott. E hagyomány tőlem távol áll, már csak azért is, mert hamvasztott porként szeretném a már lélek nélküli testem további földi halmazállapotául.

Ámbár, e gondolatok mentén talán mégis kérném, hogy mielőtt a hamvasztó kemence forróságába tolnák testem, helyezzék körém számomra kedves könyveim, de ennek fizikai lehetetlensége miatt, akkor csak mellkasomra e két könyvet. A tudat, hogy testem porai e szavak poraival elegyedve marad mindörökre, kedves számomra. Nem mellesleg pedig, ha odaát a mennyország kapujánál Szent Péter imigyen szól hozzám:

– Ember! Meséld el, ki voltál, hogyan, miként cselekedtél? Mely gondolatokkal és elvek szerint éltél földi halandó mivoltodban?

Én csak huncut mosollyal az arcomon, felé nyújtom Varnus Xavér könyvét, melynek borítóján ott díszeleg majd válaszom: „Isten majd megbocsájt: Az a mestersége”

Fotó: GoodBlood Jóvér Szabolcs és jómagam