Tizenkét év

Tizenkét év. Sokszor hosszú időnek tűnik, máskor egy pillanat alatt elillan. Valaki sokallja, másoknál még belefér, vannak, kik néma közönnyel fogadják, én pedig fel sem fogom. Nem érzem jelentőségét, mert nincs miért jelentőséget szánni rá.

Házasságunk évében jómagam a harminckilencet töltöttem, míg férjem az ötvenegyediket. Életkorán sosem ütköztem meg. Egyfelől köszönhető ez annak is, hogy több mint tíz évvel idősebb testvéreim és barátaik, minden nap részesei voltak életemnek, egészen kisgyerekkorom óta, így sosem éreztem őket egy számomra idegen nemzedéknek. Láttam, értettem őket, felfogtam az ő problémájukat, mint egy film forogtak előttem életük képkockái. Másfelől, hogyha két ember érzi egymást, azt koruk különbözősége sem gátolhatja.

Mikor pedig már az ember átlépi a felnőttkor küszöbét, minden összemosódik. Nincs már korhoz kötött lét, „még csak középiskolás”, „már egyetemista”… csak egyszerűen felnőtt.

Ám gyerekkorban az a tizenkét év, döbbenetesen soknak is tud tűnni… és ennek bemutatására semmi mást nem kell tennem, csak visszautaznom az 1980-as évekbe.

Ebben az időben katonatiszt gyerekének lenni, tartogatott számtalan rossz és jó élményt. Mégis ott, a helyőrség közvetlen szomszédságában, szolgálati lakásban, telepi gyereknek lenni kiváltságos dolognak számított. Az országból oda bevonult kiskatonák százai, a főiskolai hallgatók, a középfokú képzésekben résztvevők, és maga az állomány nagysága olyan zárt közeget teremtett, ahol mindig pezsgett az élet, soha nem unatkoztunk, és adott egy életre meghatározó élményeket.

A HEMO. a második játszóterünkké avanzsálódott, bármikor lófrálhattunk benne, éttermében ehettünk, biliárdozhattunk, könyvtárába járhattunk, olykor, ha kint nagy volt a szél a színháztermében tollaslabdáztunk. Aztán, a szülőfalujukat otthagyó fiatal srácoknak is mindig rendeztek ott valami szórakozási lehetőséget, amiből mi, tisztgyerekek is kivettük a részünk. Hétfőnként mozi, amiért olykor csekély összegért belépőjegyet vettünk, esetekben viszont jó bulinak tűnt a kezdés előtt belógni a színpad mögé, és ott a paravánokhoz simulni és csendben várni míg elsötétül a nézőtér, és akkor a szélesvászon mögül előbújni.

Volt ott élő bejelentkezéssel hatoslottó sorsolás, és számtalan koncert. Még tíz éves sem voltam, de színpadon láttam a Bikinit, Zoltán Erikát, az R-Go zenekart, Szandit, a Lordot, a P-Mobilt. Ez utóbbi koncerten az első sorban álltam, mikor a kiskatonák egyszerre ordították: „Nálam mindig két forint ez a dal!” – majd, a következő pillanatban Suszter Lóri olyan hirtelen tolta az arcomba a mikrofont, hogy a döbbenettől meg sem tudtam szólalni.

Ezek a programok sosem voltak városszerte meghirdetve, csak nekünk járt, nekünk, akik így vagy úgy belekényszerültek, vagy beleszülettek katonasorsukba. Egy burok, egy zárt közösség, távol a külvilágtól, rendbontás és veszély nélkül.

1986 nyár végén, újabb koncertnapra készült a telep. Pokolgép… már magától a zenekar nevétől is rettegtem. Nem értettem mit jelent, hogy az egy borzalmas tárgy, vagy valami gonosz jármű? Biztosítottam is Anyukámat afelől, hogy bármelyik barátnőm is jön át, hogy menjük le a koncertre, én bizony a művelődési ház közelébe sem megyek. Délután aztán a játszótéren a többiekkel egyetemben, meg is feledkeztem a kora esti programról. Ám a mászókáról lógva egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy betolakodók lepték el magánbirodalmunk.

Hangos, bolondozó, széles mosolyú, ugyanakkor szomorú szemű hippiféle emberek, szájukból cigi lógott, kezük üveges Kőbányai sörrel volt tele. A kerteken át, a játszótéren keresztül, rendszertelenül, de elszántan ballagnak cúgos cipőjükben a mi színháztermünk felé. Látványuk egyszerre volt félelmetes és érdekes. Idővel jobbnak láttuk, a lépcsőházi bejárat előtt álló padokhoz áttelepíteni megfigyelő hadiállásunk.

A srácoknak olyan gyönyörű hosszú haja volt, hogy sokáig kellett figyelnem az arcuk, míg megbizonyosodtam nemükről. Öltözékük sem segített. Függőleges csíkozású, különböző színű, testükhöz feszülő cicanadrágjuk és bőrkabátjuk is megtévesztette katonai egyenruhákhoz és gyakorlókhoz szokott szemem. Hangosan kántálták a számomra ijesztő szavakat: „Gép-gép-gép, Pokolgép”.

Elmerengtem látványukba. Tartottam tőlük, de egyszerre csodáltam szabadságuk. Ezt a pásztázó csendet törte meg a nálam csak pár évvel idősebb szomszéd fiú hangja, aki gondolta vicces lesz és nagyfiús, ha elkezdi kurjongatni „Elmarad a Pokolgép koncert, Elmarad a Pokolgép koncert!” – bennem és a körülöttem álló gyerekek mindegyikében megfagyott a vér!
A pad mellett elvonuló kisebb rocker csapat egyszerre állt meg, közülük az egyik sötét, göndör hajú, magas srác odalépett hozzá „Mit mondtál, Öcskös?” – a választ meg sem várva egyként, még a megszólított fiú is, mint akik az életükért futnak, rohantunk a lépcsőház oltalmának mélyébe.

Kedvelem ezt az emléket, amit még színesít, hogy pár hónappal később a nővéremmel együtt mentem a belvárosba, a Pokoli színjáték bakelitet megvenni. És, ugyan ő is halálfejet rajzolt a farmerdzsekije hátára, és a keze tele volt bőr karkötőkkel, és ziherejsztűt rakott a fülébe, tudtam, egyáltalán nem is félelmetes.

Sokszor mesélem el ezt a történetet barátaimnak, ismerőseimnek, családtagjaimnak nagy gesztikulációval, magával ragadó előadásmódban, amely mindig sikeres visszajelzés kap hallgatóságától.
Férjemnek is elmeséltem. Hallgatta, mosolygott közben. Láttam az arcán, tetszik neki. Ám a történet végén nem lett hangosabb a kacaj, és nem jött a várt reflektálás.

„Mi van? Nem jópofa történet?” – kérdeztem tőle kicsit sértődötten.

Még kivárt egy kicsit, majd lassan megadta a választ… „Gabi, azon a koncerten, azon én is ott voltam!”

Döbbent csend szállta meg a szobát. Sokáig tartott a felismerés, hogy az a két ember, akik ma saját nappalijukban egymással szemben ülnek, ugyanazok, akik 1986 nyarának végén egy koncert helyszínének közelében… egy hat éves beszari kislány, és egy tizennyolc éves lázadó rocker srác.

„Tizenkét év. Sokszor hosszú időnek tűnik…

…Mikor pedig már az ember átlépi a felnőttkor küszöbét, minden összemosódik. Nincs már korhoz kötött lét… csak egyszerűen felnőtt.”