Apa

Halálának 6. évfordulójára…

Róla… Apáról!

A történelem része életünknek, láthatatlanul is behálózza mindennapjaink, hat ránk, befolyásol minket. A kötelező iskolai tanulmányaink mellett, állami ünnepek alkalmával, tematikus dokumentum és világhírű mozifilmek hozzák közelebb a múltat. Megtanuljunk, elfogadjuk a hallottakat, megérintenek szörnyűségei és nyugtat a tudat, hogy szép új világunkban mindezt nem kellett saját bőrünkön tapasztalni.

Szüleim halálakor azonban a tárgyaikba zárt múlt felidézi a történelem darabkáit. A polcról kartondobozokba pakolom a Szilvási regényeket, a Rejtő összest, a Magyarország Története sorozatot. Újságpapírba csomagolom a porcelán figurákat, a matrjoska babákat, a réz gyertyatartókat, anyai nagyapám famunkáit, munkahelyi emlékplakettjeiket. Előkerül gyűszűnyi vietnámi balzsam, rég elfeledett borotvapamacs, míves pipa gyűjtemény.

A hagyatéki leltár végéhez közelítve fájdalmasan veszem tudomásul… Ennyi az élet, 70 év munkája pár papírdobozban. A tárgyak, melyeket szüleink töltöttek meg tartalommal, haláluk után csak lélekvesztett használati cikkek.

Oldalra pillantok, a sarokban árválkodó komód még feltáratlan, elé kuporodom…

Benne mértani pontossággal elhelyezett régi szaloncukros dobozok sorakoznak. A legfelsőkben a szivárvány minden színében pompázó hímzőfonalak, a következőkben bizonyítványok, oklevelek, leckekönyvek, megannyi esküvői dísztávirat szüleim részére.

Többségükben fekete-fehér fényképek. Rajtuk kendős nénikék, bőrfocit rugó széles mosolyú fiatal felnőttek, mózeskosárban alvó babák, motor mellett feszítő férfiak, báli ruhába öltözött leányok, műtermi esküvői fotók. Egyesével nézem őket, találgatok kik is szerepelhetnek rajtuk. Fáradok, az utolsókat kezeim között már csak átpörgetem.

Emlékezni és búcsúzni fájdalmas állapot, és megkönnyebbülten konstatáltam, hogy végeztem a tárgyak általi időutazással. A komód ajtajához nyúlok, még egyszer bepillantok üres terébe, ahol végtelen türelemmel várta sorra jutását az utolsó konzum- szaloncukros doboz. Sírhatnékom van, „Ne már, még fényképek!”. Kinyitom fedelét, hogy megbizonyosodjam róla, valóban újabb ismeretlen életek pillanatait rejti-e? Megsárgult iratok, de tartalmuk jól olvasható. Fáradságomon felülkerekedik a kíváncsiság, és egy pillanat múlva már az egykori nappalink falai helyett 1915-ben járok, Székesfehérvárott.

A Születési anyakönyvi kivonat szerint ekkor, az év augusztus 27. napján született a pergamenek főszereplője. Egy Elemi Népfőiskola Bizonyítvány következik 1927. június 29-ei keltezéssel. Időrendi sorrendben ezt követi 4 évnyi Polgári Fiúiskola Bizonyítványai, az utolsón a tanári testület határozata, mely szerint „Polgári iskolai tanulmányait befejezte.” Ő ekkor 16-éves. Rákövetkező évről egy Tanoncszerződés, melyben Németh János kereskedő 2 év 6 hónapra magához veszi tanoncul, és ott fűszerkereskedő mesterségre tanítja. Munkáltatói bizonyítványok tanúsítják a munkabírását, szorgalmát, megelégedésükről biztosítják a további foglalkoztatót. Majd, egy Házassági anyakönyvi kivonat szerint 1940. május 11-én összeházasodott, bizonyos Heider Katalinnal.

Két év dokumentum-mentes időszak után, 1942. április 27-én keltezett igazolvány szembesít a világ fájdalmas valóságával. Kiállítója a M.kir. „Szent István” 3. honvéd gyalogezred III.zlj. – 8. század. Melyben már, mint tizedes „hadiszolgálatra bevonult és jelenleg is a fenti alosztálynál teljesít szolgálatot”.

1942. július 12-ei az első tábori levelezőlap dátuma, melyet még 12 követ. Az ellenőrzött szavakból kiolvasható, a kiskatona pontosan nem tudja, de valahol Oroszországban harcol. A történelmi leírásokban a magyar katonák ekkor, többek között a doni katasztrófaként emlegetett harcmezőn teljesítettek szolgálatot, és ha feltételezzük, hogy a tizedes is innen küldte szerelmes szavait hitvese felé, nem sok esély volt rá, hogy a doboz soron következő papírja is az ő életét idézi meg. Ám csodával határos módon újabb irat bizonyította, hogy főhősünk a harctérről visszajőve a jövőjét építi, melynek okán, 1944. április 3-án Hatósági erkölcsi bizonyítványt kér ki, melynek a célja a leírtak alapján „szikvíz gyártási engedély kérése”.

A vállalkozás azonban, ha meg is kezdte működését, nem sokáig adhatott munkát tulajdonosának. Az egykori tizedes már, mint szakaszvezető 1944 szeptemberétől újabb tábori postai levelezőlapokat volt kénytelen szerelme felé írni. Szám szerint tizenegyet. Az utolsó dátumozása 1944. november 13.

Majd az iratok elhalkultak…

Évekkel később, egy utólagosan kiállított véghatározat említi őt.

Az elhalálozás ideje – 1944. november hó 16. d.e. 10 óra

Vallása – r.kath.

Életkora – 30 éves

Házastársának családi és utóneve – Heider Katalin

Az elhalálozás helye – Tokaj, Tarcali u. 15 sz.

A halál oka: Hősi halál, tüdőlövés

A megsárgult dokumentumok főhősének élete véget ért. Halála pillanatában azonban örökül hagyott nekem valamit, vagy inkább valakit… egy idejekorán felcímkézett életet, egy hadiárvát… az Apámat.

Apa 1944. január elsején született. Mindössze 10 hónapos volt apja, és másfél éves édesanyja halálakor. Gyámságát apai nagybátyja Jankovics József látta el, aki abban az időben a Pusztakovácsi Állami Népiskola igazgatója.

Apám gyerek- és fiatalkoráról nem tudok sokkal többet. Egész életemben három mondat szólt előmeneteléről, azt is anya tolmácsolásában kaptam, és sejthető volt neki is csak ennyi információt csepegtetett férje.

– Hogy árva volt, nagybátyja és nagymamája nevelte.

– Hogy a nagybátyja, mint iskolaigazgató szigorú volt vele.

– Hogy a Repülő Tiszti Főiskolára való jelentkezésével egy időben a Színház és Filmművészeti Főiskolára is jelentkezett, ahová fel is vették, de az árváknak jobb a sereg, az majd segíti alapon, Szolnokra került.

Ha apámat két szóval kellene jellemezi, az a „jelen embere” lenne. Az mellett, hogy gyerekkorát olyan mélyen eltemette magába, a már velem, testvéreimmel és anyával eltöltött időt sem idézte fel soha. Nem hallottam tőle gyerekkori kedves történetet, egy emlékezetes karácsony estét, egy kamaszkori csínyt ugyanúgy, mint annak pillanatát, mikor megszületett az első, majd rá egy évre második gyermeke. A jövőt pedig sosem tervezte, nem voltak céljai, sem álmai. Csak reggelente az előtte álló 24 óra. Délutánra, estére helyezett családi vitáink, melynek tárgya jószerivel mindig az alkohol volt, értelmetlen szájtépését úgy fejeztük be, hogy majd másnap tiszta fejjel folytatjuk. De a holnap már törölte apámból a tegnapot… az előző nap feltett kérdés aznapra már okafogyottá vált, elillant, mintha meg sem történt volna. Így egy idő után sem mi gyerekek, sem anyám nem kezdeményezte az ez irányú kommunikációt… Minek is.

Nem, nem volt jó apa. Ha a szó klasszikus értelmét nézzük, semmiképp. De én őt kaptam, vagy talán ő kapott engem, de működött és működtünk együtt. Haragot sosem éreztem iránta, inkább értetlenül álltam és okokat, miérteket kerestem. Amiket aztán gyerekkoromtól kezdve kaptam is, és évről évre teljesedett ki a felismerés, hogy ki az Apám.

Tudott apa és férj lenni. Emlékszem anya egy történetére. Én mindösszesen pár hónapos lehettem, testvéreim pedig kiskamaszok, mikor váratlanul hazajöhetett a Kékestetői Szanatóriumból. Érkezésekor már besötétedett, így csendben lopakodott be a lakásba, ahol csak a fürdőszoba behúzott ajtaja mögül szűrődött ki fény. Benyitva pedig apát látta a kád fölött görnyedve pelenkát mosni, és akkor érezte, olyan amilyen, de ha szükség van rá, tud támasza lenni.

Katona volt ízig-vérig. Egyenruhájában snájdig úriember, mely kihangsúlyozta magas, vékony alkatát. Bármilyen apropója is volt a Himnuszunk felcsendülésének, ő rendületlen, kezét szorosan a combjához feszítve, rezzenéstelen arccal állta azt végig, és ezt belénk nevelte egy életre. De civil életében sem tudta ezt a merev kasztrendszert elengedni. A ’80-as évek hó eleji szombatjai a piaci nagybevásárlásról szólt. A család minden tagja elindult a körútra. Anya válogatott a portékák között, a testvéreim segédkeztek a cipekedésben, a sort mi zártuk apával, aki kis kezem erősen fogta. Velünk szembe egy rocker srác andalgott.

Apa letekintett rám, és így szólt. „A férfiaknak rövid haja van, a lányoknak hosszú. És a zsebünk nem arra való, hogy benne pihentessük a kezünk.” – mire kimondta a mindezekkel ellentétesen létező fiú elénk ért. „Fiatalember, ugorjon ki a zsebéből, és keressen magának egy jó borbélyt!” A megszólított se perc eleget tett az első kérésnek, és már viharzott is el társaságunkból. Utólag persze tudom, a példabeszéd ellentétesen hatott rám, és mint apám által szembemenő filozófia, erősen szimpatizáltam a hosszú hajú rocker fiúk látványával.

Még egy történet, amely jól példázza a katonai bele- vagy sokkal inkább átnevelés hatékonyságát. 1990-es években, már vezetékes telefonnal rendelkező család voltunk, és az akkori villanyszolgáltatót valamilyen reklamáció okán apa felhívta. Az alábbiaknak lettem fültanúja: „Jó napot kívánok! Jankovics Ferenc nyugalmazott őrnagy vagyok!” – együtt éreztem a telefonvonal másik végén ülő diszpécser hölggyel. Miután letette a telefont, odafordultam apámhoz: „Ugye azt tudod, hogy mint szolgáltatónak, te ugyanolyan fogyasztója vagy, mint bárki más. Hidd el, hogy őrnagy vagy, annak nincs sok többletjelentése a számukra!” Apám, ki a 60-as évekbe vette fel a zubbonyt, ahol még a tiszti egyenruha más értéket, kiváltságot, megbecsülést képviselt, és melynek rivaldafényében fürdőztek is, harminc év elteltével már halványodott tündöklése. De ennek további boncolgatása már szociológiai tanulmány.

Félénk volt és konfliktuskerülő. Míg velünk mindig szörnyen hangos és bántalmazó volt, nem fizikálisan, sokkal inkább verbálisan, addig sokszor megmosolyogtam, hogy mikor a lépcsőház csendjében egy nyíló bejárati ajtó hangját hallotta, szaporábbra vette lépteit, mert borítékolható volt, hogy valamelyik szomszéd néni újabb megszidását lesz kénytelen végighallgatni. Mert ő mindig tudott rá okot adni. Hol azért mert a pincében kialakított műhelyében cigizik és így az egész lépcsőház bűzlik a dohányfüsttől, vagy saras cipőjével lépdelt végig a folyosón. Ilyen alkalmakkor pedig, mint rossz kisfiú lesütött szemmel hallgatta végig a dorgálás szavait.

Ahogy idősödött személyisége egyre csendesebb, kezelhetőbb, megadóbb lett. Ekkor már a honvédségi fodrász helyett olykor sógornőmre, olykor rám és a hajnyíróra hagyatkozott. Persze mindig megkaptam, hogy nem jól csinálom, hogy nem jó méretű fogazatot választottam, miegymás. A sokadik negatív kritika után viccesen megemlítettem neki, hogy okosan válogassa meg a szavait, mert nehogy véletlenül a nyakára csússzon a penge. Az én apukám úgy összehúzta magát a rémülettől, hogy nem tudtam mosolyogjam vagy szabadkozzam, hogy ez csak vicc. De attól a perctől kezdve a hajnyírás idejére én vettem át az irányítást, és mint gyereket kérdezgettem életéről. Meséljen a barátairól, a növényeiről, ami fontos számára, és akkor, de csak akkor sallangoktól mentesen beszélgetni tudtunk.

Apám a gyerekkori traumái által nem tudott felelős felnőtt lenni, őszinte szeretetét nem tudta kimutatni, legfőképpen nem a családja felé. Imádott vizenyős kék szemeiből mindig a fájdalmat olvastam ki, és igazából ezért sem tudtam haragudni rá egy életen át tartó alkohol problémáiért. Ez volt az ő keresztje, és mint utódai együtt vittük azt vele mindvégig. Gondolhatnám, hogy egy ilyen ember az életet csak túlélni vágyék, de apám nem ilyen volt. Nála jobban senkit sem láttam ennyire az élethez ragaszkodni. Nem állíthatta meg senki és semmi, az ő belátható 24 óráira. Hiába a váll-, a térd-, a nyitott szívműtét, a kétoldali csípőprotézis, leküzdhetetlen volt. Nem emlékszem lábadozási időkre, nem kért a babusgatásból, csak hogy újra sajátja legyen a napja, hogy mehessen a barátaival zsugázni, vagy hobbijaikra kertészkedni, vagy éppen amit arra a napra tervezett.

És pontosan így állt a rákhoz is.

Mikor gége és mandularákját diagnosztizálták, mint újabb leküzdendő feladat kezelte. Megoldódik, túl lesz rajta, lerázza magáról és minden megy tovább, ahogy eddig is. Éjszakánként eltöprengtem, miért is ez? Életmódja által indokoltabb lenne egy máj, vagy egy tüdőrák. Aztán a kimondott szavakat hibáztattam, talán több kedves, és kevesebb szitokszó nem bántotta volna ennyire a torkát.

Az első kemoterápiát jól kezelte, és ezzel a könnyedséggel kezdte meg a következőt. A haja kihullott, bőre selyem fehérre fakult, kék szemei pedig még nagyobb hangsúlyt kaptak ebben a díszletben.

A kórházból hazajőve már kész napirenddel indult meg otthonról. Figyelmeztettük ne tegye, mert nem tudhatja, mennyit bír erőtlen szervezete. Makacsul útnak eredt, de félúton sem járt, mikor telefonon kérte segítségünk. Dühítette tehetetlensége, hogy saját teste mond nemet akaratának.

Egy augusztus végi pénteken anya hívott, hogy apámhoz mentőt kellett hívni, mert iszonyat fájdalmai vannak. Férjem és én a munkahelyünkről egyenesen a sürgősségire mentünk, ahová egyszerre érkeztünk oda a rohamkocsival. Nyári tumultus fogadott minket várójában, apám pedig a fájdalmában csak fetrengeni tudott, sem ülve sem fekve nem talált pillanatnyi megnyugvást. Az arra szaladgáló nővéreket választékos szidalmakkal illette, amik miatt eleinte mélységes bocsánatukért esedeztünk, aztán pedig tehetetlenségünkben már csak összemosolyogtunk a férjemmel. Volt olyan fehér ruhás, aki csak legyintett rá, de volt, aki kikérte magának. A sokadik ilyen közjáték után, elnézéskérés helyett, csak ennyit mondtam „Nézze, ha mielőbb a vizsgálóba tolhatnánk, nem kellene ezt maguknak és a betegeknek sem végighallgatnia, maga szerint nem lenne megoldás?” Két perc múlva már az orvosi vizsgálóban voltunk. Ekkor a 189 cm magasságához jó, ha 50 kilós súlyt tudhatott. Enyhítették fájdalmát, de nem osztályra, hanem a sürgősségihez tartozó betegszobában helyezték el.

Szombat kora reggel már ágya mellett voltam. Az idő nagy részében aludt, ha ki is nyitotta szemeit csak rám pillantott, konstatálta, hogy ott vagyok és már pihent is tovább. Ha nem talált, mert mosdóba vagy telefonálni mentem, hangosan kiabálta „Gaba”, ahogy csak ő hívott. A nővérkék nyugtatták, ott vagyok, csak elszaladtam egy pár percre.

Délutánra bátyám és férjem érkezésekor a főorvos asszony is megérkezett. Félre hívott minket, együttérzően tanácsolta, vigyük haza, hiszen teljesen tudatában van és legyen családi körben. Így tettünk. Harmat gyönge testét a fiúk egy székre ültetve, mint gólya viszi a fiát hozták fel a szülői lakásunk 3. emeletére.

Vasárnap délelőtt erőre kapott és kérte sétáljunk ki az erkélyre, ott lecsücsült egy sámlira, elé kuporodtam, kezeim térdeire helyeztem. Vázoltam neki tervünk, hogy az én gyerekkori szobámat berendezzük neki, tévével, az elmaradhatatlan The Shadows kazettáival, ahol tiszta környezetben várhatja a kezelő orvosokat. Hevesen ellenkezett, hogy ő a szobájából nem megy sehova. Megfogtam a kezét, „Állapodjunk meg abban, csak addig legyen így, amíg felépülsz.” Rábólintott, addig megteszi ezt nekem. Aznap még nővérem és családja, ha pár órára is, de hazautazott vidékről.

Hétfő kora reggel, anya adott helyzetjelentést apa állapotáról, pihen, minden rendben van. Mire a munkahelyemre beértem ismét csörgött a telefon…

Bátyámmal a mentők érkezése előtt kiértünk. Néztem pulzusát, hallgattam volna lélegzetvételét, de a tényt a megérkező mentősök is megerősítették, Apa elment. A mentőtiszttel a konyhában ültünk le az adminisztrációs teendők végett. Bátyám anyát támogatta, én pedig, aki mindig az adott feladatot teljesítette, készségesen válaszoltam a feltett kérdésekre. Mikor a jegyzőkönyv arra a részére jutott a kolléga melyhez már nem kellettek adatok, a konyhában csak a papíron táncoló golyóstoll hangja volt hallható. Két mentős srác a konyhapultnál, lehajtott fejjel várta felettesét, bátyám anyánk mellett, én a tiszttel szemben. Aki a következő pillanatban fejét nem mozgatva, a szemüvege fölött kikandikálva nézett fel rám és megszólított. „Hölgyem, nyugodtan letakarhatja Édesapját egy lepedővel.” Rémülten néztem körbe, miközben a fejemben üvöltöttem „Miért én, miért én kapom ezt a feladatot is, miért mindig én kapom a feladatot? Miért nem a bátyámhoz intézte szavait?” Betántorogtam anya szobájába, a szekrényajtót kinyitva a lepedő rengeteg előtt álltam tétlenül. Melyik lesz a megfelelő, ami méltó a teste betakarására? Amin nincs valami régi pecsétfolt, vagy nem kezdett el foszlani a széle, ami miatt utólag nem veszi le a fejemet anya, hogy miért azzal… Sokáig időzhettem, mert a szoba ajtajában bátyám állt. „Minden rendben?”

Széttárt kezeim között egy lepedőt vizsgáltam, felnéztem rá „Nem tudom, melyik lesz jó!”

„Az jó lesz, Gabi!” – jött a válasz és fordult is vissza a konyha irányába.

Én pedig elindultam a másik szoba felé. Kettesben maradtunk, csak apa és én. Megsimogattam arcát és miközben utoljára betakartam testét, elbúcsúztam… az én 71 éves, árva kisfiú Apukámtól.

Köszönöm apa unokatestvérének, Fejes Évának, hogy adatok és emlékei alapján jobban megismerhettem gyerekkoruk, és Somogyi Csaba Soma barátomnak, aki utat mutatott a II. világháború eseményeinek részletes megismerésében.