Minimalizmus

Három hónap telt el a lakásfelújításunk befejezése óta. Azt mondják, az idő megszépíti a múltat. A majd hatvan napos időszakot nem kellett megszépíteni, csak a fázisait megélni, átélni… és túlélni.

A megszületett gondolatot követi az ábrándozás, a tervezés, az elhatározás, a lelkesedés. Majd a következő ciklusban a tetterő, a logisztikázás, a kreativitás, a lendületesség, melyet a rugalmasság, a kompromisszum készség, az újratervezés, a fáradság, a nyűgösség periódusa folytat. A célegyenesben pedig a vége utáni vágyódás, melyet záró szonettként az öröm mellett megszületett végső mondat foglalja keretbe: „Megérte, tényleg, igazán, de még egyszer, ugyanezt, így, soha!”

Ám annak a két hónapnak volt még egy hozadéka, ami már jó ideje foglalkoztat, ami bizonyos életszakaszaimban mindig magával ragadott, és amit sűrítve tapasztalhattam meg ebben az időben, mégpedig, hogy a minimalista szemlélet, nem egy ördögtől való divatirányzat.

A mikrokörnyezet melybe beleszületünk, példaként szolgál, az ott megtapasztalt életfelfogás tudat alatt épül be saját személyiségünkbe. Nem volt ez másként a mi családunkba sem. Például, anyukám az üres tejfölös dobozt gondos elmosogatás után, következesen a spájzban már toronyban álló társai tetejére helyezte. Mikor értetlenkedésemtől vezérelve megkérdeztem, tulajdonképpen miért van szükségünk ennyi üres dobozra, a számára teljesen kézenfekvő válasszal ütötte le a felvetésem: „Palántázáskor, szükségünk lesz rá!” Kikerekedett szemmel, és bennragadt szavakkal hagytam a beszélgetést leülni. Mert 3. emeleti lakásunk ugyan szép nagy terasszal rendelkezett, és nyaranta 4-4 tőből álló paradicsom és paprika lugas terméseinek örvendeztünk, de a majd 50 tejfölös doboz létjogosultsága ebben a kontextusban mégiscsak túlzónak tartottam. Apukám hasonló sztárallűrökkel tudott gondolkodóba ejteni. Sétáink alkalmával számtalanszor kellett megállni, mert mint kincsvadász vizslatta az út porát, és egy újabb csavaranya hasonlóan hatott rá, mint aranyásóra a megtalált nemesfém. Mindez annak ellenére, hogy a pincében kialakított műhelyében nem volt ebből az alkatrészből hiány, sőt.

Ilyen közegben nem volt fura, hogy a nálam tíz évvel idősebb nővérem kollégiumba való oda-és visszautazásaikor kezelt vonatjegyeit gyűjtöttem, mert azokkal olyan jót lehetett játszani. Majd ezt kinőve, a Kinder tojás gyűjteményem vette át a szobám felett a hatalmat, ami ahogy a vonatjegyek is, egy idő után az ágyneműtartóban végezte.

Tizenéves korom vége felé, éjjelente megszállottan ültem teraszunkon, mert az akkori bagoly kolónia ellepte a kiserdővel körbeölelt háztömbjeink fáit és légterét. Családtagjaim és barátaim felbuzdulva az elhivatottságomon, akarva akaratlan egy újabb gyűjtésbe taszított. Akkoriban a „bagolymánia” még koránt sem volt ennyire elterjedt, mint napjainkban. Egy-egy bagolyfigura, baglyos használati tárgy ritkaságnak számított. De ők minden ünnepre és alkalomra ezekkel a különlegességekkel leptek meg. Ennek eredménye a mai napig birtokomban lévő bagolygyűjtemény, de ezek nagy többsége is már a hozzájuk méltó dobozban várják újjászületésük napját.

Mindezeket azonban felülmúlja, a már védjegyemként is aposztrofált kendő- és sálarzenálom. Ez a textilsokaság több száz darabból áll, és töredelmesen bevallom jó, ha egytizedét használom nap mint nap. De a nagyobb százalékhoz is tíz körömmel ragaszkodom, mert nem tudhatom, melyik szettem tökéletes kiegészítője lehet valamelyikük.

Ilyen előmenetellel és jelennel élem a mindennapokat. És ezeket kell az általam kedvelt minimalista személettel összefésülni. Nem lehetetlen és igazából már évekkel ezelőtt elkezdődött. Nagy segítség az első költözés, majd egy második, majd egy harmadik, a hat évvel ezelőtti utolsó, végül az idei lakásfelújításunk.

A két hónap minden napját megterveztem, a határidőnaplómban gyöngybetűkkel beírt feladatok harmóniája azonban nem sokáig tartott, egyre több és sűrűbb lett az áthúzások, a nyilak, piros toll, fekete filc, felkiáltó jel. Utólag fellapozva, inkább hat egy tébolydára, mint precíz tervre.

Első dátum – régi szekrények elszállításának időpontja. Az ezt megelőző napok feladata pedig a bútorok kipakolása, az azokban tartott tárgyak dobozokba, zsákokba helyezése. Egyetlen kétajtós szekrényt hagytunk szobánk közepén, amibe a következő időszakra átmentett minimális használati cikkeinket tároltuk. Fehérnemű, 3-3 szett ruházat, hozzá cipő, szigorúan egyetlen közömbös fülbevalópár, ami minden ruhakompozícióhoz passzol. Ugyanilyen szigorral egyetlen táska, malaclopó nagysággal. Mondhatjuk úgy is, „divatolás zéró”. Az elszállítás követően lakásunk inkább egy raktárra hasonlított, mind idilli fészekre, egyetlen Narnia krónikájára emlékeztető különös ruhásszekrénnyel.

A következő hetek tematikája – teljes lakás festése, majd a szobák újra parkettázása, közben a végeláthatatlan takarítás – takarítások minden munkafolyamat alatt, mellett, közben. Új bútorok rendelése többszöri nekifutásra, várakozás, még várakozás. Több hét után megcsörrenő telefon adott pislákoló fényt az alagút végéről. Érkezik a 4 méter széles, padlótól a plafonig ágaskodó gardróbszekrényünk. Küldetése a többségében használaton kívül, csekély mértékben állandón rajtunk lógó gönceink mellett, a kisebb hotel által is megirigyelhető törölköző és ágynemű rengeteg kíváncsi szemektől való elrejtése. Újabb várakozással töltött napok után, a gardrób melletti másik nagy vágyunk is megérkezett. Nappalink vitrines könyvespolcrendszere. Boldogok voltunk és végtelenül fáradtak. Jó ideig tartalom nélkül tátongtak a polcok mindkét helyiségben, mert tudtuk, a visszapakolást vagy birtokba vételt, egy nagyon határozott szanálás fog megelőzni.

A megkegyelmezett tárgyak lassan helyükre kerültek. Utolsóként a könyveink foglalhatták el nekik szánt területük. Egyesével vettem őket kezembe, mosolyt csaltak arcomra, áttörölgettem, bele- bele olvastam, miközben katonásan sorakoztattam fel őket a polcra. Férjemmel sztoriztunk közben, mikor olvastuk, kitől kaptuk, miről szól, keresztbe ajánlgattuk a műveket egymásnak. Így került kezembe Gretchen Rubin Boldogságterv című könyve. Harminc éves korom körül kaptam akkori főnöknőmtől, aki nagyon is jól érzékelte, nem voltam jó passzban. Ugyan az önsegítő könyveket nem kedvelem, ez a mű egy bájos, humoros, laza hangvételű elbeszélés. Érdekessége, hogy külön oldalakat szentel a kacatoktól való megválás felemelő érzésének. Gondolataimba révedtem, és feltettem a kérdésem választott lakótársam felé: „Lajos, az elmúlt időszakban, hiányzott bármi, ami eddig a dobozokban csücsült?” Összemosolyogtunk.

Pszichológiai és szociális vonatkozása is van annak, miért ragaszkodunk régi tárgyainkhoz, vagy érezzük szükségességét, hogy újakkal örvendeztessük meg magunkat. Emlékezés, szépérzék, gyűjtési szenvedély, birtoklási vágy, presztízs. A kialakult világágunk pedig ebből él… belőlünk, és nagyon is nagy haszonnal.

A minimalistákkal szemben fennálló előítélet, hogy otthonuk és környezetük puritán, steril, hideg. Erről szó sincs, csak nem ragaszkodik kacatokhoz és nem hódol be a vásárlásra buzdító nyomásnak. Talán a legkifejezőbb szó személetükre – a tudatosság. Zászlóvivőjük Joshua Fields Millburn és Ryan Nicodermus, akik kezdetben blogjukon, később könyv, majd dokumentumfilm formájában mesélik el történetük és osztják meg tapasztalataikat embertársaikkal. Szimpatizálok mondataikkal, igyekszem is azokat magam életébe is beépíteni, törekszem elsajátítására.

A minket körülvevő tárgyak rólunk mesélnek, kifejezik nézeteink, elveink, formába öntik a számunkra fontos gondolataink, érdeklődési körünk. Ezért vásároltuk meg a filmes kellékként használt „csapó”- ra emlékeztető digitális órát. Polcainkon csücsül a MARVEL rajongásunk bizonyítékaként egy Amerika kapitány bögre és egy Groot figura. Zenei ízlésünk megnyilatkoztatása végett Maiden relikviák, egy koncert alkalmával elkapott dobverő, egy metálvillát mutató fa kézfej lettek nappalink részei. Párom Minyon és Tasmán ördög imádatát is megállítottuk a meglévő daraboknál. Mert lehetetlen minden ránk jellemző jópofa, cuki, szép, magával ragadó tárgyat birtokunkba venni, és igazából teljesen felesleges is.

Az emlékezés tárgyai ezzel szemben fájdalmas kötődés, az el nem engedés fizikai megnyilvánulása. Szüleim halála után minden tárgyuktól nehéz volt megválni, úgy éreztem mintha tőlük és emléküktől szakítanának el. Azonban az ő tárgyaik, az ő életútjuk szimbólumai, annak minden darabját nem vihettem magammal a jövőbe.

Anyukám kispárnája magában hordozta illatát. Hermetikus zártam le, mely az első évben érzékelhetővé is tette közelségét, minden emlékezésem alkalmával. Az eltelt hetek és hónapok fokozatosan vették el tőlem ezt az érzetet. Mára már borító csomagolásától is megfosztottam, csak a párna puhasága maradt.

Volt egy kedvenc fésűje. Ragaszkodott hozzá és mindenhová magával vitte, más fésű szóba sem jöhetett rakoncátlan tincsei megzabolázására. Most piperepolcomon figyeli mindennapos szépítkezésem mozdulatait.

Apa tárgyi emléke a már korábbi írásomban említett régi iratokra korlátozódott. Ritkán veszem elő és olvasom végig, de azokban a percekben egy családregény szereplőjének érzem magam, miközben szembesít az idő múlásával és bőrömön érzem a történelem fájdalmát.

A lakásfelújításunk még cseppet sem ért a végéhez. Számtalan munka vár még ránk, személyes megoldandó feladatom, hogy a nappalink hófehéren tátongó falára megtaláljam a tökéletes festményt. Absztrakt stílusban gondolkodunk, ami tükrözi a helyiség stílusát, harmonizál színeivel, és vonalaiban meglátom magunkat.

Groteszk befejezése a fentieknek, hogy egy tárgyat keresek, amire ha ránézek emlékeztetni fog az elmúlt időszak munkálataira, a gondolatainkra, minimalista értekezéseinkre. Miközben ugyanez az idő mutatta meg, hogy az érzéseinket és emlékeinket nem a tárgyak őrzik, azok bennünk vannak, ott élnek, attól vagyunk olyanok amilyenek… emberek!