Egy éves a B’JG embernek lenni

A B’JG embernek lenni oldal jubilál. Szerény egy évében tizenegy történet, elbeszélés került közreadásra. Olvasói a támogató szavak mellett, olykor saját emlékeiket, gondolataikat, véleményüket is megosztották velem.

Az utóbbi egyike, egy privát üzenet formájában jutott el hozzám. Kedves és tiszteletteljes hangvétele mellett, nekem feltett nagy ívű kérdéseket tartalmazott, a levélíró vágyott pszichoanalízise érdekében. Mondatai alapján szavaim mindig szomorúak, búskomorak és negatív hangvételűek. Mielőtt válasszal illettem volna, újraolvastam irományaim. Majd emlékeimbe révedtem…

Ildike barátnőm, akinek egyik fő, általam imádott védjegye az őszinte hangos kacaj, melyet napjában többször is produkálni tud, egyszer azt a kérdést tette fel nekem: „Gabi, te sosem nevetsz?” – mosolyogva feleltem neki, hogy „De, csak annak nagyon viccesnek kell lennie.”

Valóban ritka alkalom, mikor én visszafojthatatlanul röhögök. Az olvasó felé megszületett válaszom is ennek jegyében született, amihez, A skorpió és a teknős tanmeséjének záró mondata ugrott be, ami ugyan más fogalom kérdéskörét boncolgatja, de ezt az értekezést is frappánsan zárja… „Ilyen a természetem!”

De ezzel együtt megnyugtattam, hogy a mosoly része mindennapjaimnak, hogy éltem már át felhőtlen örömöt, értem és használom a humort és már majdnem vezettek ki színházi nézőtérről, mert nem tudtuk Zsuci barátnőmmel abbahagyni a nevetést.

2007-et írtunk, mikor a Komédium Színházban láttuk a Stílusgyakorlat a 601-től darabot. Raymond Queneau 1947-ben kiadott műve alapján készült színházi előadás, melyet 1982-ben állítottak Magyarországon színpadra, és melynek napjainkban is töretlen a népszerűsége.

Az olvasó, az emlékek, az említett színmű és az ünnepelt első év zárásaként született egy könnyed, bohókás hangvételű írói stílusgyakorlat… avagy, „történhetne így is.”

(A mű valós és fikciós elemek is tartalmaz. Hogy melyik-melyik, azt az olvasó belátására bízza.)

Köszönöm az elmúlt évet önöknek, nektek – Olvasóknak, Férjemnek, Barátaimnak és Családtagjaimnak.

Rendben… akkor, talán vágjunk bele.

Minden tökéletesen adott. A gardróbszoba csendje, a párkányon kopogó esőcseppek, a frissen gőzölgő menta tea. Lajos a másik szobában, engedve egymás énidejének a világban Japántól Spanyolországig, majd a tengerentúlról, a héten frissen kiadott metál albumokat böngészi, osztályozza, mellyel eltölt egy röpke két-három órát.

Szóval… itt a pillanat. A szobában kialakított írósarokban elterülő babzsákfotel a kényelmetlenség minden lehetőségét kizáróan öleli körül testem. Törökülésbe font lábaimra emelem a laptopom.

Gyönyörű darab. Vásárlásakor unottan hallgattam végig, ahogy számomra értelmetlen, főként három betűs szavakat használva, Lajos minden fontos információt, paramétert és technikai mit tudom én mit átbeszélt a segítőkész eladó sráccal. Majd nagy egyetértésben körbevezettek a már általuk leredukált, választható típusok között. Szebbnél szebb magasfényű fekete, szálcsiszolt antracit és ahogy az eladó fogalmazott „igazi csajos darab!” hófehér felé irányított. A műszaki áruházhoz tartó utunk alatt Lajosnak azt ecseteltem, hogy nem szeretnék sem bróker fekete, sem marketinges szürke és alapozót sosem használó nőknek kitalált fehéret. Lajos a tárlatvezetés után, emlékezve a beszélgetésünkre és látva az arcomra kiült csüggedtségem, ismét a srác felé fordult. „Nincs valami színes?” Elsőre kikerekedtek szemei, majd hüvelyk és mutatóujja közé fogott álla simogatása mellett gondolatatiba révedt. „Egy pillanat!” – és elviharzott. Mi meglepetten néztünk egymásra, majd pár méterről intett felénk – „Gyertek ide, kérlek!” Felcsillant a szemem… nem fekete, nem szürke és nem is fehér mellet, mint ékkő tündökölt ez a kékeslilás csinosság. Mindhárman megkönnyebbülten, diadalittasan, széles mosollyal konstatáltuk, megvan!

A hazavezető úton pedig bizton hittem, az, hogy ennyire összejön minden kedvemre való, csak még jobban inspirál az alkotói munkára.

Igen, szóval… így csukva szép, de sok eredményt nem hoz. Bekapcsolom és nyitok egy Word doksit. Nézem az üres lapot, ami bosszantóan fehér. Már – már lesajnálóan azt sugallja „na, kicsi lány, itt az alkalom, hogy homlokod mögötti gondolataid szavakká formáld, azok fekete betűiből álló hadseregével pedig elfoglald területeim, hódíts meg, igázz le!” Nem veszek tudomást a hadviselésről, hiszen nagyon sok fontos dolgot kell még előtte eldöntenem. Például… betűtípus kiválasztása, ami ne legyen arisztokratikus, mint mondjuk egy „times new roman”, és laza sem, mint egy „comic sans”.

Leírom a nevem (a legkézenfekvőbb, ami mindig eszembe jut, és amire ki tudja miért, csak akkor koncentrálok, hogy jót mondjak, mikor kezet nyújtva éppen bemutatkozom valakinek), próbálgatom a fontokat, legalább húsz perc múlva meg is unom és megbékélek az egyikkel.

Nevem kitörlöm, kezdődhet az érdemi munka (vagy, mi?)… Még mindig iszonyú fehér… Lehet ezen állítani?

Ekkor elhatározom, hogyha mára végeztem, iszom egy rövidet és még egy szál cigit is kérek Lajostól. Megijeszt ez a pökhendi valami. Hunyorogva, lehajtott fejjel menekülök oldalpillantással a monitor fényétől. Jobbomon, a földön hever a jegyzetfüzetem. Végre egy szövetséges, egy jó barát, egy régi partner. A gépet magam mellé helyezem. Gonosz tekintettel és gúnyos mosollyal követem a mozgássort, éreztetve, a csatát mára elvesztette. Mint gyermek a legkedvesebb nyunyókáját (ugye), úgy veszem kezembe a füzetet. Nem is olyan vakítóan fehér, azt is megtöri a rányomtatott tökéletesen párhuzamos kék vonalak. Toll a kézben, merengek, csalogatom elő azokat a fránya szavakat. Pásztázom a szoba falait, és valamennyi idő elteltével magam is rácsodálkozva veszem észre, mennyire hangosan dobol kezemben a toll a szeretett füzeten. Próbálom felidézni az elmúlt perceket.

Dereng, hogy elméláztam a fal mostani színén, amit igazán feldobhatnánk egy extravagáns színnel vagy tapétacsíkkal, de csak olyan jöhetne szóba, ami a jelenlegi bútorokhoz és a kiegészítőkhöz is passzol. Lajost nehezen tudnám újra rávenni, a nem is olyan távoli múltban történt állandó üzletbe rohangálásra és online rendelések feszült pillanataira. Ezen majd még gondolkodom.

De az biztos, hogy holnap kimosom a függönyöket és lassan a tisztítóba is el kellene vinni a szőnyeget. Apropó tisztító. Ha úgy is megyünk oda, nyakunkon a tél, egyúttal a nagykabátokat is leadhatnánk. Oh, mindjárt ismét karácsony, hiszen most kezdődött el az év és tessék, máris a végéhez értünk. Hihetetlen milyen gyorsan telik az idő… Tényleg, mennyi az idő? És ki kopog ilyen eszeveszetten?

Lepillantok a kezemre, kővé dermed a mozdulat. Ismét csend. Megszokott falszín, kihűlt tea, késő délutáni szürkület, besötétedett monitor, érintetlen fehér sávok a füzetben.

Felszakítom a szoba ajtaját, menekülök a vesztett csata helyszínéről, és ordítom a folyosó túlsó végén ülő mit sem sejtő megmentőmnek – „Lajos, önts egy Unicumot!”