A hetedik művészet

A hetedik művészeti ágként tekintünk rá. Én „a lusták könyvének” hívom. Szavaim cseppet sem degradáló feléjük. Sőt!

A szerelmese vagyok! Hiszen mi mással magyarázható, hogy diákhitellel a zsebemben egy olyan főiskolai szakot választottam, amely nem kecsegtetett anyagi javakkal, sem felívelő karrierrel, ellenben filmtörténetet és filmesztétikát hallgathattam, értekezhettem Akira Kurosawáról, és ahol vizsga kisfilmünk leforgatásakor nyilvánvalóvá vált, semmi tehetségem a filmkészítéshez. Mert én nézni szeretem, látni, átélni, megélni, beleélni magam képkockáiba.

A film nyelve egyetemes, mondanivalójuk egyformán hatnak bárhol is éljünk a világon. Mert rólunk szól, tükröt mutat, érzelmeket szakít fel, helyzetek ábrázol, párhuzamot von saját életünkkel.

Fiatalon kitaláltam, hogy egy tízes képzeletbeli listán fogom számon tartani az általam legjobbnak vélt filmeket. Az újonnan látott letaszíthat már feliratkozó műveket, helyezéseket cserélhetnek, de ezen elképzelésem korán dugába dőlt. Mert sokaságuk miatt ostobaság azokat bármilyen lajstromon vezetni. Ám, bármennyi jó filmet is láttam életemben, a dobogóra emelt alkotások letaszíthatatlanul bebetonozták oda helyük.

Az aranyérmes, bőven a tíz éves korom előtt látott Hair című film. Akkoriban, a mindössze két csatorna valamelyikén általában ünnepek alatt, feliratozva, késői időpontban tűzték műsorra. Anyám már napokkal a vetítés előtt, piros tollal többszörösen bekarikázta a kezdési időpontját műsorújságunkban. Az adás napján pedig minduntalan emlékeztetett, délután le kell pihennünk, hogy fenn tudjunk maradni esti programunkig. Megszállottan szerette, amivel engem is megfertőzött. Kislány voltam, de tudhatta, zenei őrületem miatt én is végig élem vele a lázadás perceit. Csak mi ketten, egy kis szövetségben. Utólag sajnálom, hogy sosem kérdezem meg tőle, tulajdonképpen miért szerette ezt a filmet annyira? Mert kétségtelen, hogy a film korosztályáról szólt, de a ’70-es évek amerikai fiataljainak problémája köszönő viszonyban sem volt a ’70-es évek magyar fiataljainak mindennapjaival, és anyám személyisége nyomokban sem tartalmazott semmiféle hippi életszemléletet.

A dobogó második helyén az 1995-ben bemutatott, A rettenthetetlen című film áll. Az első találkozásom a művel nem volt éppen felhőtlen. Az akkori párom olyan erőteljesen akarta, hogy végigszenvedjem a 178 percnyi játékidő tömérdek csatajelenetét, hogy úgy éreztem, a kínok kínját élem át minden kardsuhintás alkalmával. Ám pár évvel később, testvérem VHS-en hozta el a Mel Gibson rajongó anyámnak, aki ismét engem kért fel csatlakozzam házi vetítéséhez. (Most, hogy ezeket a sorokat vetem ide, tudatosodik bennem, hogy ez az írás lehet a végén nem is a filmekről, sokkal inkább Anyámról fog szólni, és arról a felismerésről, hogy igazából ő ültette csírájában belém az örök szerelmet.) A film 5. percétől bőgtünk. Két felejthetetlen pillanat… A végső csata alkalmával, mikor William Wallace szembesül azzal a ténnyel, hogy miközben egy lapra téve, feladva mindent a népéért küzd, a saját népe az, aki elárulja őt. Egy szót sem kellett szólnia, csak az arcáról, a szemeiből kiolvasva nézők millió élte át mérhetetlen fájdalmát. Majd pedig az utolsó, kínok közt megformált és az égbe kiáltó szava örökre szívembe vésődött. Ott a nappalink sötétjében értettem meg, mi a valódi „szabadság”!

A harmadik mű címe egy név, Gilbert Grape. De sokkal többről szól, mint személyéről, kisvárosi életéről. A film bemutatásakor, az akkor 19 éves Leonardo DiCaprio, Arnie szerepének megformálásáért, legjobb férfi mellékszereplő Oscar-díj jelölést kapott, amit már akkor nyugodt szívvel oda is ítélhettek volna neki, mert mint tudható, további munkássága sem hozott szégyent az aranyszobrocska renoméjára.

Az eddig taglaltak alapján kimondható, Hollywood megszállottja vagyok. Miközben azokról ott, a tengeren túl csak, mint buta hamburgerzabálókról szokás említést tenni. Én nem így gondolom, de bárhogy is van, egy dolgot tagadhatatlanul jól ismernek. Azok pedig az emberi érzelmek, amit nem félnek megmutatni, hangsúlyt fektetni rá, felnagyítani, a közönségét ezzel is ösztönözve arra, hogy éljék meg minden aprónak vélt dilemmájukat, örömüket, félelmeiket, kétségeiket, hogy megismerjék saját maguk. Ezek által pedig jómagam minden elfogyasztott csirkeszárnyat el tudom nekik nézni.

A filmművészet viszont nem kizárólagosan a „nagy amerikai álom” tulajdona. Az ázsiai filmek ugyanúgy, mint az orosz vagy az európai alkotások, mind más attitűddel és szemlélettel, de gyöngyszemekkel kecsegtetnek.

A romantikus francia filmek, amelyekben Audrey Tautou bájos arca ugyanúgy magával ragad, mint az egyedi angol humorral megáldott Monty Python társulat kultfimjei. Emlékszem baráti összejövetelek éjszakáit átívelő hangos harcára, ahol két táborba tömörülve vitattuk, hogy a Gyalog galopp vagy a Brian élete a szenzációsabb. (Én a Brian oldalt erősítettem).

Most pedig megérkeztünk anyanyelvem filmiparához. Ahol a kezdetektől felismerhető a profi filmalkotások születése. Megkérdőjelezhetetlen az 1934-es Kabos nevével fémjelzett Meseautó létjogosultsága ugyanúgy, mint az Üvegtigris szinte minden mondatának köznyelvi használata mindennapjainkban.

Első munkahelyem, első drága kolléganőjével habzsolva a kultúrát, évekig a helyi művészmozi filmklubjaira jártunk. A vetítéséket követően a látott film rendezőjével, producereivel, főszereplőivel volt alkalmunk testközelben találkozni, műveikről értekezni, bepillantani a kulisszák mögé. Az elsőfilmeseket imádtuk. Ezek a mozgófilmek mindig valami láthatatlan többletjelentéssel bírnak. Minden képkockán érezhető, hogy a rendező szinte gyerekkorától dédelgetett álma tárul elénk a filmvásznon. Itt láttam először Török Ferenc Moszkva terét, ahol az 1989-es érettségi előtt álló nemzedék elevenedik meg előttünk, és melynek következtében Szabó Simon örökre Rojal maradt számomra.

Vagy az Uristen@menny.hu, aminek vetítését kötelezővé tenném minden házibuli első félórájára.

Tóth Barnabás első nagyjátékfilmje, a Rózsaszín sajt, melynek megnézése után leszögezhető, Bezerédi Zoltánnál senki sem tudja tartalmasabban ordítani, „Dániel!”

A fogorvosból lett filmrendező Herendi Gábor Valami Amerika trilógiája, és akit igazán a 2007-ben bemutatott Lora filmje kapcsán zártam szívembe, és bocsátottam meg neki örökre a Magyar Vándort.

Mint láthatod drága olvasó, nem fogyok ki a szavakból, ha a hetedik művészet kerül terítékre. Ez a műfaj is tud örök és kortalan alkotásokat életre kelteni. A technikai újításoknak köszönhetően pedig mindig több és extra tartalmakat tár szemünk elé.

Világhírű, nagy rendezők adnak hangot rosszallásuknak az utóbbi években, a képregényhősök filmvásznon való újraélesztéséről. Értem Scorsese mondatait ugyanúgy, mint az én imádott angyallelkű (igen, angyallelkű, de erről majd máskor) Tarantino felháborodását. Ugyanakkor be kell látnunk, az újabb és újabb nemzedékek moziba invitálásához már kevés, mondjuk egy szobába bezárt Tizenkét dühös ember (mennyire szeretem). Megszólításukhoz most már jó útra térő milliárdos fegyvergyáros, egy kísérlet alapján szuperkatonává vált nemzeti hős, egy atomfizikus gamma sugárfertőzéssel, vagy egy asgardi istenség és még sorolhatnám szükséges. Számomra a MARVEL világ egy tökéletesen átgondolt, precízen megszerkesztett, és sallangoktól mentes évtizedeket átívelő történet szuperhősökkel, szuper képességekkel, Földön túli világokkal, kvantumfizikával, szentélyekkel, és nagyon is valós emberi érzelmekkel. Stan Lee és társai, karaktereik megformálásakor a jövőbe mutató teóriák mögött, hagyományos értékrendekkel ruházták fel őket. Hisz szinte minden bonyodalom, a gonoszaknak lehetőséget adó rést a főszereplők rossz döntései, félreértései, meggondolatlan tettei okoznak, majd ezeket felismerve, nem restellnek azokat beismerni, megbocsájtani, összefogni, együtt érezni és szeretni. A MARVEL univerzum csodája pont abban nyilvánul meg, hogy főhősei és anti-figurái nagyon is emberiek.

A filmek rólunk szólnak, értünk vannak, ugyanúgy, mint a könyvek, hatnak ránk és tanítanak, más világokat jelenít meg, sorsokat mutat be, hangulatot teremt és lehetőséget, hogy átértékeljünk embereket, helyzeteket, szituációkat, és hogy megismerjük önmagunkat. A stáblista futásakor pedig magunkba révedve, kellő távolságra távolodva saját életünktől, egy kamerán keresztül nézzük múltunk nagy pillanatait, jelenük szokványos hétköznapjait, egy jobb jövő leforgatásának reményében.

Eli Wallach, Arthut Abbot szerepében és az Irist játszó Kate Winslet, az alábbi párbeszédet folytatja a Holiday című filmben:

„-Iris, a filmekben többnyire van a főhősnő, és van a legjobb barátnője. Én tudom, hogy maga a főhősnő, azonban valamiért úgy viselkedik, mint a barátnő.

– Milyen igaz. Az ember legyen a saját életének hősnője, a fenébe is!”

Életünkben mi vagyunk a rendező, a főszereplő, a forgatókönyv író, a dramaturg, de még a kellékes is, és ha meghalljuk szívünkben – „Csapó indul!” , a mi filmünk forog, és benne mi mutatjuk meg milyen… embernek lenni!