A seattle-i angyalok
A „Grunge” könnyűzenei stílus a ’80-as évek végén kialakult underground alternatív-rockirányzat. Mely, a zenetörténelem egyik fontos állomása lett a seattle-i angyaloknak köszönhetően. Igen, most azokra gondolok kiket a zenei tehetségük mellett, az alkohol-és kábítószer függőségük, öngyilkos hajlamaik miatt ismertünk meg.
A teljesség igénye nélkül, Kurt Cobain, Chris Cornell, Layne Staley, Eddie Vedder, Dave Grohl, Krist Novoselic… Formációik, „a nagy négyes”, Nirvana, Soundgarden, Alice in Chains és a Pearl Jam.
Nem vagyok rock-történész, ahogy szociológus és amerika-kutató sem, csak hallgató, zenekedvelő, rajongó… és ember, épp úgy, mint a fenti srácok.
E lenti sorokat némi háttér információ, művészeti alkotások, saját vélemény és megengedett fikció alapján írom. Mellőz minden tudományos értekezést, kutatási eredményt.
Az én gondolataimban megformált korrajz. Tanulságos következtetésekkel, elkerülhetetlen végzetekkel.
Ezeknek a srácoknak a zenei pályáját többek között egy gyász teremtette meg. Andrew Wood, a Mother Love Bone frontembere, az első albumuk megjelenése előtt, mindössze 24 évesen, heroin túladagolásban meghalt. Az akkori szobatársa, Cornell, több zenésszel karöltve létrehozott egy emlékalbumnak is fémjelzett korongot, Temple of the Dog néven. Azt követően pedig sorra születtek meg a világhírű zenekarok fájdalmas dallamai. De ez a fájdalom nem Wood elvesztésével kezdődött, az sokkal régebbről gyökeredzik.
Generációs problémák, ellentétek, meg nem értettség, elszigetelődés, a változás hajszolása az emberi fejlődés mozgatórugója. Minden generáció újat akar, mást, rendszerint homlokegyenest ellentéteset, mint elődje. Mert, minden generáció menekül az előzőtől, megteremti a maga elfojtott fájdalmából megvalósuló, számára komfortos létformát.
Egy feladatot teljesít be, ami azonban újabb megoldandó feladatot szül a következők számára. A legújabb pedig mindig értetlenül áll az elődök cselekedetei előtt, nagyképűen, mintha a végső megoldás már a zsebükbe lenne. Aztán lejár az ideje és megkapja azt, melyet mindegyik generáció gondol az előzőről: „Elcsesztétek!”
Főszereplőim szülei az úgynevezett „Baby boomer” generáció tagjai, kik vietnámi háborút megjárt, vagy hippi mozgalmakban buzgón munkálkodó fiatalok. Szubkultúrájukat jellemzi az önrendelkezés joga, az „én- centrikus” hozzáállás, a hedonista személet, ami az ő felmenőiktől kapott csomag alapján teljesen érthető.
Gyermekeik a „peace” jegyében fogantak, nevelési eszközeik a freedom életérzéssel takarózva, gyakorlatilag a „nem-nevelés” volt. És tették ezzel nyomorékká utódaik földi életét. Mint, az a fenti srácok életútjába beleolvasva is tökéletesen kirajzolódik. Válások, költözések, mostoha apák, a felnőttek kisstílű hazugságai – ez jellemezte a gyermekkoruk éveit, és pecsételte meg az új generáció sorsát.
Hogy borítékolható-e egy ember tragikus halála? – az kérdéses. Hogy elkerülhető-e? – megint csak. Viszont, ha Kurt Cobain-ről van szó, akkor a fenti kérdések válaszra találnak. A hangja, a lénye minduntalan fájdalmáról árulkodtak. Végig lehet-e nézni századjára is a Nirvana 1993-as Live on MTV Unplugged koncertfelvételét úgy, hogy közben ne látnánk a frontember végtelen szenvedését, a kisfiút, aki csak megértve szeretne lenni? Bármilyen hírnevet is ért el, az nem adta meg a feloldozást a kíméletlen gyermekévekért, a fájdalomért. A köré épülő mainstream sztárság pedig végképp belehajszolta tettébe. Hátrahagyott búcsúlevelének minden szava visszatükrözi mindezt.
1994. április 5-én a grunge srácok szembesültek saját valóságukkal. A változtatás, a továbblépés az ő kezükben volt és évekig gondolhattuk, kicsit miattuk is halt meg Cobain.
Ezzel egy időben a közönség, a zeneipar is átalakult. A grunge, mint mozgalom lecsendesült, újra helyet adva a klasszikus rock és metál irányzatoknak.
Többek között Dave Grohl, a Nirvana korábbi dobosa megalapította a Foo Fighters rockbandát. A Soundgarden ugyanúgy, mint az Alice és a Pearl tovább folytatta zenei pályáját a saját kitaposott ösvényén. A zene pedig szólt… egészen 2002. április 5-ig. Ezt a napot választotta Layne Staley, hogy elengedje mindazt, amit Kurt napra pontosan nyolc évvel előtte.
Hogy a seattle-i angyaloknak már a kezdetektől így volt-e megírva a sorsuk? – azt nem tudjuk. Vagy lettek ők azért, hogy zenéjük és egyedi hangjuk által a világ felkapja a fejét? De ez a mennyei terv 2017-től, Chris Cornell halála napjától már csak egy utolsó hangszálba kapaszkodik.
Egyedül maradt. A közösségi oldalakon látom öregedni, családi körben és barátok társaságában mosolyogni, de szemei elárulják sosem múló fájdalmát. Én pedig minden egyes posztját nézve, hangtalanul kérem, tartson ki, mert ő, Eddie Vedder az utolsó seattle-i angyal!
R.I.P. az elveszett lelkekért
