„A valóság bevilágította az arcom, retinám fájt a fényétől, és én azóta is hunyorgom.”

Írnom kellett volna. Hetek óta írnom kellett volna.

Igazából ez így, ebben a formában nem igaz, mert írtam, de közben beleragadtam az írás – sorozat nézés fogságába. Mondataim születésével egy időben, egy, a férjem által választott sorozat megszüntette körülöttem a való világ dolgait. Az egymást követő epizódok képkockái olyan mélyen vájták magukat elmémbe, hogy már semmi máson nem járt az eszem, csak az ott látottak nyomasztották nappalaim és éjszakáim egyaránt. Fuldokolva kapálóztunk a sorozat befejezéséig, hogy végéhez érve feloldozást nyerjünk, hogy lássuk, a velejéig romlott elnyeri büntetését, hogy még tudjunk hinni, a világunk nem ilyen irányba megy, hogy a dilettantizmus nem megállíthatatlan.

A sorozat alapjául szolgáló könyvet írója 1985-ben vetette papírra. Elképedek, hogy már harmincöt éve lehetett vizionálni egy beteg társadalmat, és amit olykor fojtogatóan közel érzek. A négy évad minden részének szorongással teli megtekintése után sem érzem még az áhított belső békét. És hessegetem magam elől azt a tényt, hogy az írásom és a film között érzek valami halvány, egy egész halvány hasonlóságot.

De most már írok… mert hetek óta írnom kellett volna!

(az említett sorozat, A szolgálólány meséje)

Negyven éves vagyok, nő, házas, gyermektelen.

Egy mondatban kifejezhető-e az ember? Mögöttem 14.806 nap, a napok minden másodperce. Események, élethelyzetek, körülmények, gondolatok, válságok, örömök, sikerek, fájdalmak, boldog pillanatok, és döntések, milliónyi döntés… és „A döntés”! De a terv nem ez volt, a történet nem így kezdődött, de közbeszólt… az élet!

Kiskoromban négy gyereket szerettem volna. Két fiú, melyet két lány követ. Kékszeműek mindannyian, de míg a fiúk sűrű sötét hajúak, a lányok szőke angyalszépségek. Mint az orgonasíp jöttek volna egymás után. Keresztnevük kezdőbetűje megegyezett volna vezetéknevük kezdőbetűjével. Úgy mondják, alliterál, de akkor még fogalmam sem volt, hogy létezik e szó.

Számuk nagysága sem véletlen, elemző kisgyerekként tökéletes magyarázatom volt erre is.

„Két testvér mindig marakodik, három testvér esetében (mint családunkban is) a nagy mindig az első marad, a legkisebb a legédesebb. A középső pedig a pechszéria, olyan család fekete báránya féle, és ezt nem akarhatom másodszülöttemnek.” – telepi gyerekként a példák a szemem előtt zajlottak. Így négy gyerek vállalása bizonyult a legmegfelelőbbnek.

E gyermeki képzelgésnek aztán a hatéves kor körüli startvonalra helyezés vetett véget. A zárt közegembe belerondított a körülöttem zajló világ. Ahol megláttam, bőrömön tapasztaltam, hogy az élet egészen más, mint azt képzeltem addig. A valóság bevilágította az arcom, retinám fájt a fényétől, és én azóta is hunyorgom.

Húszéves lehettem mikor anyámnak bejelentettem. „Nem szeretnék gyereket.” Nem lepte meg, ismert. Tudta, ez nem egy hóbort, egy dac és nem is egy kapcsolat lezárásának érzelmi válsága mondatta velem. Talán kicsit sajnálta, melyet felém sosem vallott be, de addigra már két idősebb testvérem által a nagymamaság mibenlétét megtapasztalta, így döntésem nem fosztotta meg ezen érzéstől. Nekem pedig nem sokkal több, mint másfél tucatnyi év megélése elegendő volt ahhoz, hogy megszülessen bennem ez a mondat.

Megannyi átélt eseménnyel, helyzettel színesíthetném e sorokat arra vonatkozólag, hogy hogyan is jutottam el idáig. Iskolai évek kötelező baromságaitól kezdve, a felnőtt idiótaságokon keresztül.

De legfőképpen az, hogy én nem értem a világunkat. Annak működését. Sokszor nem értem benne az emberek döntéseit, és tetteit sem.

Családtagjaim és legközelebbi barátaim e kijelentésemet megkérdőjelezhetetlenül elfogadták. Óriási problémát ebben sosem láttak.

Nem úgy a távoli ismerősök, jó szándékú kollégák, a harmadik szomszéd, vagy a csemegepultos néni a húszas éveimben. A mondat, mely mindenki előtt ismert: „Jól van, majd meggondolod magad, még fiatal vagy.” Megszólalt belőlük a bölcs, én pedig mosolyogva rájuk hagytam. Ja.

Harmincas éveimre következett az újabb periódus, mikor már a nők csendes, szőnyeg alatti elítélését éreztem a hatalom virágnyelvén az utcán heverni. Úgymint, a gyermektelen nőknek majd tovább kell dolgoznia, mindenért többet fizetnie, eleshet támogatásoktól és még sorolhatnám. Akkoriban született mondatom, melyet cinizmus, éles kritika és előre látott jövőkép mondatta velem: „Figyeljétek meg, városunk főterén fogok lógni, mert ki merem mondani, nem szeretnék gyereket!”

(Emlékszel még a fent említett sorozatra?)

Ez a fajta gondolkodásmód szül némi megvetést, sztereotípiát, ajánl pszichológiai kezeléseket. Nem, nem vagyok karrierista, nem áldozok a szingliség oltárán és nem gyűlölöm a gyerekeket sem. A gyermekvállalás a legfelelősebb döntés mit ember meghozhat. Egy életen át tart, és a legcsodálatosabb dolognak tartom. Egy új élet, ami egyszerre függ és legalább annyira független tőlünk. Létezésében hiszek, de ahol élnie kellene, abban nem.

Mindezekkel együtt döntésemben sosem kételkedtem, és ebben az életem végéig társul választott párom sem hozott változást. Ismer és így szeret, így, ezekkel a gondolatokkal, érzésekkel.

Döntésem igazolásaként pedig mindig kapok valami csodát, mint ahogy férjemet is (ahogy mondani szoktam) csomagban kaptam két kékszemű, szőke angyalszépséggel, kiknek nevük alliterál.

Negyven éves vagyok, nő, gyermektelen.

Önmagában ezek a szavak, csak ártatlan tények. A kor nem szab határt, a nemiség nem jár semmiféle kötelezettséggel, egy döntés nem lehet alapja ítélkezésnek.

Egyének vagyunk, önállóak vagyunk, önrendelkezési joggal élünk, van választásunk, nem függünk másoktól, mindannyian egyediek vagyunk, csodák, emberek!