Anya

Idén töltöttem be azt a kort, mikor Ő nagymama lett. Milyen más életút, milyen más vezérfonal a miénk, és mégis napról napra fedezem fel magamban hasonlóságunk mibenlétét. Két ellentétes felfogás, két nézőpont, két eszme és nagyon is megegyező személyiség. Groteszk csavarja az életnek… Ő és én, én és Ő, Anya és lánya. Szimbiózisunk táptalaja mindvégig a különbözőségünkben rejlett, ahogy elválaszthatatlan ragaszkodásunk is a másikhoz, még ha azok sokszor fájdalommal vésődtek mindkettőnk szívébe.
Mindig úgy hittem a szüleimmel való kapcsolatom nagyobb falatja az alkoholgőzzel átitatott árva apatípus feldolgozása lesz. Ma már tudom, hogy a feladatot nem Apa, hanem Anya tartogatta számomra és ezért lett éppen ő… Ő, az én Anyukám!

Anya komplex személyiség volt, amit talán csak egyedül én érzékeltem, és mikor számára is világossá vált rejtett énjét legkisebb lánya felfedezte, egy kimondatlan szerződést kötöttünk egymással, ami megalapozta érzelmileg felettébb túlfűtött kapcsolatunkat.
Mára már az is tudvalevő lett, miért beszélt nekem annyit saját édesanyjáról. Arról, mennyire hasonlítok a soha nem ismert nagymamámra, ahogy ránézek, ahogy beszélek hozzá, ahogy gondolkodom.  Kopírozva újraélte vele való kapcsolatát egy fordított helyzetben.

 
Mikor az 1968-as az egész világon átsöprő mozgalmi hullámról olvasok, mindig eszembe jut az akkor 21 éves Anyám. Pedig mennyire más életet élt akkoriban, mint a felvonuló fiatalok ezrei. Már egy éve házas volt a ropogósan tisztté avatott apámmal, akit minden adandó alkalommal hibáztatott, mert még nem esett teherbe. Megszállottan anya akart lenni, ahogy erről számot is adott egy évtizedekkel későbbi beszélgetésünk alkalmával. Mint mindig a konyhában tüsténkedünk, és mint mindig… MINDIG beszélgettünk, feltettem neki a kérdést:
„Mi lettél volna, úgy igazán?” Fel sem emelte a fejét, a hámozóval való munkafolyamatot sem megszakítva adta a választ: „Én mindig csak anya szerettem volna lenni!”

Igazad mondott. Az egyetlen mozgatórugója mindig ez volt, a jó és rossz döntéseinek egyaránt. Nem hibáztattam és nem hibáztatom semmiért sem, értem a miértjeit. De akkoriban sokszor bosszantott. Bosszantott olykor a látszólagos semmittevése, a helyzetek fel nem vállalása, mert miközben így viselkedett, furcsa módon nála erősebb embert el sem tudtam képzelni, egy sziklaszilárd Anya volt, egy a ’68-as felvonulók közül.

Konfliktusaink alapját, azaz egyszerű tény képezte, hogy másképp láttuk az életet. Ő biztonsági játékos volt, én pedig kezdetben klasszikus kamasz, ekképp lelkileg egzaltált, főként vele kapcsoltban. Nem értettem miért nem hagyja el apánkat, ha ő a családunkat egzisztenciálisan és pszichésen is csak rombolja. Érdekes módon gyerekként nem apám megváltozásának képtelenségét, hanem anyám gyengeségét láttam a helyzet problémájának. Felnőttként már tudom, három gyerekkel a semmibe ugrani nagy kérés lett volna anyától, és bármilyen is volt a kapcsolata apával, nem mondott le róla. Az évek őt igazolták, átvészeltük, felnőttünk, apánk öregedésében kezelhetőbbé vált, Anya pedig számot adott arról erősebb, mint bármelyikünk.

Anya biztonsághoz való eltökélt ragaszkodása és lefegyverezhetetlen erőssége többször mutatta példáját kapcsolatunkban. Mindössze 15 éves voltam mikor megtalálta a számomra tökéletes férjjelöltet. Mindent megmozgatott, hogy a kapcsolat szárba szökkenjen. Kedves, jó családból való, értelmes, tanult, katonatiszti pálya előtt álló úriember. És mint tisztfeleség, ugyan tudta mindennek hátulütőit, de az ezzel járó biztonsági kereteket nem hagyhatta figyelmen kívül.

Hiába volt még gyermek az a lány, hiába vágyott másra, az anya döntött. Remek érveivel, olykor sarokba szorítással, nem egyszer lelki terrorral elérte, hogy a kapcsolat évekig húzódjon. A lány eleinte küzdött, aztán beletörődött és hagyta, hogy majd az évek bizonyítsák, elhamarkodott döntés született a családi fészekben.

 A sráccal a maga nemében tényleg nem volt semmi baj, valóban kedves és jóravaló teremtés, de nem nekem. Hat év elteltével, korai felnőttkorba lépve, át- és megélve ezernyi helyzetet már Anya is látta, és mikor a kapcsolat valóban a végét járta, hátralépett. Ezek után a kettőnk viszonya megváltozott. Egy hosszas beszélgetés alkalmával már nem, mint anya és lánya ültünk az asztalhoz… Két nő voltunk, akik elválaszthatatlanok egymástól, de szuverén egyének lettek. Én nem dorgáltam apa miatt, ő nem szólt bele a további kapcsolataimba. Édesem! Mennyiszer láttam az arcán az elkövetkező években, hogy alig bírja leplezni olykor dühét, máskor féltését a választottjaimmal szemben. Ilyenkor mosolyogtam, puha arcának bőrét puszilgattam és halkan súgtam a fülébe – Bízz bennem, minden rendben van!

És ezt kellett neki mindig mondanom akkor is, ha munkahelyet váltottam. Az örökös biztonságra való törekvése nem tudta elfogadni, hogy egy olyan helyről ahol megbecsülnek, szeretnek, miért kell váltanom. Az én válaszomra… „Mert megfulladok!” úgy tett, mintha értelmezhetetlen volna. Miközben tudtam, hogy érti… mert ott legbelül, nagyon-nagyon mélyen ugyanazok a kristálytiszta elvek éltek benne, mint bennem.

Mert bár a való életben más játékszabályok szerint mozgattuk bábjainkat, volt egy másik életünk nekünk, kettőnknek. Említettem már, mindig beszélgettünk. Hátrahagyva a mindennapjaink bukkanóit, diskurzusunk egy másik síkba terelődött, ahol művészet volt, közélet és politika. És ott, ott együtt voltunk kritikusak, hangadók, műértők, ’68-as lázadók. Anya kivetkőzött magából, nem anya volt, nem feleség, egy ismeretlen, rejtélyes, kicsit bohém világi nő. Az énje, amit csak én ismertem… Éjszaka Hair filmnézéssel, hajnali kettőre állított ébresztőórával, hogy élőben kövessük az Oscar-díj átadást a vörös szőnyeges bevonulástól. Olvastunk könyvet, napi és heti lapot, magazint, néztünk vita- és vetélkedőműsorokat, színházi előadásokat, hallgattuk a Lyukasórában felolvasott verseket… Kitárgyaltunk minden írót, színészt, zenészt, táncost, politikust.

Huszonkilenc voltam, mikor elköltöztem otthonról. Végigbőgtem az egész éjszakát, ami elég abszurd az önállóságom első napja előtt. Nem értettem mi a bajom, hiszen feldobottnak kellene lennem, szabadnak, önállónak. Nem egészen másfél évvel később már a visszaköltözéshez pakolásztam. Ha kimondom, ha nem, ha beismerem, ha nem, tény: Anya szoknyája mellett akartam lenni. Ennek miértjei szétszálazható, egyfelől már féltettem a betegségei végett és ezért mellette és apa mellett szerettem volna lenni. De az igazság az, hogy a hazasomfordálás egy féltékeny estén született meg bennem. Egy alkalommal a nővérem hazalátogatott és mikor az esti órákban anyára csörögtem, őket jókedvű csevegésük közepette hallgattam. Mikor letettem a telefont az üres lakás csendjében összeszorult szívvel kérdeztem magamtól: „Mit keresek én itt?”

Igazából sosem tudtam nélküle létezni, és most hat évvel a halála után is rettenetesen nehéz. Mikor hónapokkal ezelőtt eldöntöttem a születése napjára szeretnék számára is írni egy megemlékezést éppen úgy, mint Apának, nem tudtam hogyan fogjak bele.
Mert az, hogy ANYA annyira minden, amit szavakkal kifejezni lehetetlenség.  Annyi érzelem, amire minden szó használata csak bevégezetlen próbálkozásnak tűnik. Leírhatatlan szeretet, elszakíthatatlan kötelék, test és vér. Ő belőle vagyok, egykor egyek voltunk és ez a lét a köldökzsinór elvágásával csak fizikailag válik ketté, mert megmásíthatatlanul a részemmé lett azzal, hogy lányává tett.

Több volt Ő, mint a fenti sorok és lapok tengere sem lenne elég, ami megidézné lényét. Ahogy idősödöm, egyre jobban ismerem meg, még évekkel a halála után is tartogat meglepetéseket azzal, hogy a felett kérdéseimre az ő válaszai szólnak belőlem. Kettőnk életét átívelő különbségeink csak arra a tényre világítanak rá, hogy jobban hasonlítunk egymásra, mint azt bármikor bármelyikünk is gondolta volna.     
 

A naptól mikor itt hagyott minket, hibáztatom magam. Csekélynek érzek mindent, amit magamból adtam az utolsó napjaiban, mert minden pillanatban, minden fájdalmas másodpercben mellette kellett volna lennem, átvállalni a fájdalmat, amit a testén eluralkodó rák okozott neki, minden kívánságát teljesíteni, üvöltöznöm kellett volna az orvosokkal, mindent, amit tőle kaptam visszaadni neki, intravénásan visszatölteni belé az életet, amit ő adott nekem születésem napján.

A kórház telefonon értesített, nem sokkal később már a folyosó csendjébe csak a neonlámpák zümmögése karcolt bele, mikor a nővérke elém, bátyám és férjem elé lépett… „Ha gondolják, bemehetnek az Édesanyjukhoz, még itt van a kórteremben.” Bátyám fájdalmával és könnyeivel elfordult tőlünk, férjem csak féltőn rám figyelt, én pedig szaladni szerettem volna hozzá, mellette lenni, ameddig csak lehetett látni akartam, érezni teste illatát, arcának puha bőrét.

A betegszoba csendes lakói között egy függönnyel leválasztott szeglet lett elkülönítve kettőnknek. Belépve hozzá a világ összezsugorodott, az idő megállt, csak mi voltunk Anya és lánya… Szép volt, békésen feküdt a hófehér lepedő alatt, a testét nem gyötörte már a fájdalom. Selymes haját és hideg kezét simogattam és nem tudtam, hogyan kellene a tudtára adnom, hogy itt vagyok és, hogy nem jó ez így, mert ez iszonyatosan fáj, és még nem végeztünk, nekünk még rengeteg dolgunk van közösen és nekem ez nélküle nem fog menni. Szavak milliói jutottak eszembe, amit még el szerettem volna neki mondani, kérdések, amiket még fel kellett volna tennem. Ölelések, amikkel még át kellene fognom fáradt testét, puszik, amikkel még el kell árasztanom finom pofiját, bolondozásim amikkel még hangos nevetést kell kicsalnom belőle, most is, ide… ebbe a nélküle oly sivár, fehér textilekkel szabdalt kórterembe.

Hiányzik… Nincs nap, hogy ne jutna eszembe. Minden kicsit kevesebb lett amióta nincs… a karácsonyok már sosem lesznek annyira meghittek, a születésem napja az életet adó anya nélkül már keserű bizonyítéka árvaságomnak. Ahogy a gombóc a torkomban a Hair film alatt már miatta növekszik. Vagy az ételek, melyek csak halvány utánzatai lehetnek ő általa készített ízeknek.

Negyvennégy éves vagyok, ebben a korban neki már két felnőtt és egy kamasz gyermeke volt, imádattal várta első unokája születését, munkahelyének szeretett vezetője, családjának bástyája. Több volt ő, mint anya… NŐ volt, aki tanított, érzékenyített, gondolkodásra késztett és megmutatta nincs lehetetlen. Jómagam más utat választottam, más elvek mentén építettem és építem magam, ám mégis jelenem mozdulatai, döntései, tettei, mindennapjai őt idézi.

Pólyik Inci, Incus-Bincus, Inci-Finci (ahogy én becéztem) Édesanya volt, nagymama, katonatiszt feleség… Lánya Jankovics Gabi nem lett anya, és katonatiszt feleség sem… Messziről nézve nem is eshetett volna messzebbre ez az alma a fájától.  Ám Pólyik Inci rejtett énje ott lakozik Gabiban… és ezt napról napra örömmel véli felfedezni lánya is.

Kicsi Inci bátyjával, Jancsival és hatalmas masnikkal!

Iskolás évei alatt. Csecsemő- és gyermekgondozóként a tablóképen fityulás fejkendőben… Csodaszép!

A ’60-as években… Mint egy hollywoodi szépség!

Számomra a leggyönyörűbb menyasszony!

Nővéremmel évekig versengtünk, melyikünk lesz az a szerencsés, aki örökli ezeket a csinos lábakat…
Nem történt trónfosztás.

Csak akkor volt igazán boldog, ha a közelében voltak gyermekei, unokái.

Az örök ANYA arc… amit mindig megszállottan puszilgattam! Szerintem néha már sok is volt neki.

Igazából sosem készült rólunk közös fotó.
Talán nem éreztük szükségességét, mert szinte mindig egymás közelében voltunk…