December 27-e délelőttjén a nappaliban ülünk. Mint az érintetlen havas táj, olyan csend és nyugalom szállja meg otthonunk, de minden látszat és érzés ellenére bennem egyre nő valami érthetetlen görcsösség.Ölemben a laptopommal csak nézek ki a fejemből, jobb oldalamon, a kanapén elnyújtózva férjem teljesen belemerülve sci-fit olvas. Hangom ezt a néma idillt vágja ketté. – Lajos, írnom kellene valamit!   – mint bölcs öregember lassan néz fel olvasmányából, időt nyerve a gondolatatainak, amely a legmegfelelőbb lesz felesége felvetésének reflektálására. A felpillantás intervalluma nem hozta meg a várt eredményt. Megszólalnia sem kellett. Hidegen kék szemei rácsodálkozóan néznek rám, amiből, mint egy, csak köztünk élő nyelv kiolvastam válaszát. A választ, ami már bennem…