Esőnap

Hétköznap kora délelőtt van, a nappali kanapéján fekszem, csend van körülöttem, most sem tévé, sem rádió hangja nem szolgáltat aláfestést. Szeretem a csendet, ahogy idősödöm egyre inkább. Az ablakon keresztül figyelem a zord szürke felhőket tornyosulni, és várom az első esőcseppek dobolását az erkélyen hagyott tárgyakon. Megnyugtat, mióta az eszemet tudom, megnyugtat. Mindig próbáltam rájönni mi ez a vonzódás az eső iránt, mi lehet az első emlékem, ami meghatározhatta ennek az érzésnek a kialakulását.

Úgy gondoltam születésem pillanata fog válaszul szolgálni. Kamaszként tettem fel a kérdést anyukámnak egy borongós napon. „Anya, mikor születtem esett az eső?” Válasza gyorsabban jött, mint vártam, „Nem Gabika, augusztus végén azon a napon hőség volt, rettenetes hőség.” Leolvasta arcomról a csalódottságot, pontosan tudta miért kérdeztem, és így folytatta, „De tudod, én egészen pici korodtól fogva az erkélyen altattalak a babakocsiban, jól bebugyolálva, és abban az évben bizony nem nyúlt ki a nyár egészen októberig. Szóval esőben, hűvösben aludtad a legjobbakat.” Hálás voltam a története folytatásáért, még ha kicsit füllentett is.
Rengeteg gyerek-, kamasz- és felnőttkori emlék van a fejemben, nem tudom hol raktározom mindezeket, de számtalan megélt pillanatot fel tudok idézni. Legtöbbjének szereplője az eső, és életem igazán fontos napjain is esett, mindig esett.

Az eső már rákezdett, nagy cseppekben és sűrűn esik. A nyugalom mikor hallom sosem jár egyedül, mindig társa a félelem is. Félek az erejétől, de ezzel együtt is szeretem, átadom magam neki és csak élvezem.
Kicsi gyerekként a nyári viharokat imádtam. A függőfolyosókon a lakótelep minden szülője a vihartépdeste fákat bámulta, mi pedig mezítláb fel-alá rohangáltunk, és sikítoztunk ahogy a hideg esőcseppek a testünket érte és a mennydörgés hallatán. Kivétel nélkül mindig áramkimaradás volt ilyenkor, mi pedig már előre kerestük a gyertyákat az este folytatásához, ahogy az is biztos volt, hogy amint a vihar elül a ház minden lakója, kicsik és nagyok egyaránt a pincében bokáig feltöltődött vizet fogja lapátolni. Senki sem szitkozódott, na jó egyen-ketten, de összességében nevettünk, mindannyian élveztünk a nem tervezett programot.

Általános iskolásként késő délutánonként az ablakpárkányon ülve, forró teát vagy kakaót kortyolgatva figyeltem az esőben hazasiető dolgozó embereket. Szedték a lábukat, az óvodából felvett lurkókat húzták maguk mögött, akik azért is a pocsolyák felé vették az irányt. Figyeltem, mennyire gyorsan jár az ablaktörlő az autók szélvédőjén, a rémisztő kék égboltot a távolban, a buszkerék által felcsapódó hatalmas vízsugarat, a gyorsan elugró járókelőket, ahogy a falevelek méregzöld színűre változnak. Olykor nem tudtam türtőztetni magam, az ablakpárkányon hagyva az üres bögrét, cipőt húztam, esernyőt fogtam és a bejárati ajtóból kifelé menet kiabáltam vissza szüleimnek „Sétálni mentem!”

Ettől a szokásomtól felnőttként sem váltam meg. Első albérletem a város szívében volt, és amint esőre állt az idő a munkaidő után hazarohantam, átöltöztem, majd két almával a zsebembe, oldalamon (akkor már) discman-nel, fejemen fülhallgatóval, kezemben hatalmas esernyővel róttam a belvárosi utcákat. Rám sötétedett mire hazaértem, de a leghasznosabb „elvonulásaim” egyike voltak ezek az órák.

Képek, melyek a fejemben élnek. Képek a múltból és a jelenből. Képek egy könyvből… Felugrom a kanapéról, pásztázom a könyvespolcot… Itt kell, hogy legyen, biztos megvan, attól a könyvtől sosem válnék meg, és minden költözés alkalmával elsőként csomagoltam be. Nevetséges, mert gyerekkönyv, de ragaszkodom hozzá. Az Ünnepsoroló és az Iskolás leszek az évek alatt lemorzsolódott, de ez a könyv, ez nem. Kétségbeesem, nem találom, pedig biztos, hogy itt van. Nagyalakú, a gerince keskeny és fehér, azt hiszem halványpiros a felirat rajta. Feladom, de kis idő múlva sem hagy nyugodni. Újra kinyitom az üvegajtót, a legfelső polcon középen elsőre kiszúrom, villámgyorsan kihúzom és a borítóját olvasom… 1000 szó képekben.    

1988-ban kaptam, Apa és Anya együtt adták át. Bár sosem kérdeztem meg tőlük mi volt a valós céljuk ezzel a képeskönyvvel, amelynek minden illusztrált oldalán a tárgyak mellett azok nevei angolul és oroszul is fel van tüntetve, kvázi játékosan tanítani a gyerkőcöt az idegen nyelvre, pláne „two in one” kettő az egyben, mert én egy szót sem olvastam el soha, csak a képeket bámultam, de azt évekig.
Újra fellapozom… sosem tűnt még fel, hogy egy francia könyv magyar kiadásáról beszélünk, ami angolra és oroszra tanít. A rendszerváltás előttről ez lehetne akár a nyitás, a béke és elfogadás felé mutató egyik ENSZ oktatási anyag. Megfordítom, a hátlap alján az ára, 119.- Ft, akkori árakon nem olcsó, fentebb kúszik a szemem az ajánlásra, felsorolja a rajzok főhőseit, felesleges még mindig tudom a szereplők neveit. Tovább olvasom – „…fölkelti a gyerekek kíváncsiságát és megmozgatja képzelőerejét.” Pontosan ez történt. Folytatom – „…észrevétlenül tanulja meg a tárgyak, formák, színek, számok szavait angolul és oroszul.” Tiltakozom! De, hogy esetben ez a második állítása csődöt mondott nem a kiadvány hibája, csakis az enyém. Ez egy gyönyörű könyv, színvonalas rajzokkal teli, mely még most is megállná a helyét a piacon. Engem pedig nyelvtudás ide vagy oda elvarázsolt egy életre.

Kinézek az ablakon, még mindig esik. Szemem visszatér a könyvre, végiglapoznám sorban minden egyes oldalát, de azt az illusztrációt, azt akarom látni. Úgy él-e a fejembe, mint ahogy nyolcévesen először láttam? Ha becsukom a szemem is előttem a kép, Sam a fóka, az erkélyről betegen integet le az út melletti parkban játszó gyerekek felé, Dorothy visszaint neki, miközben kutyát sétáltat. Roger bringázik, ahogy az ikrek egyike is, míg másikuk falovat húz maga után. Gertrude pedig arccal esik egy pocsolyába. Körülöttük a nagyváros pedig él. A körúton egy tűzoltóautó, egy busz és arra felszállni készülő utasok, egy autósbaleset és a hozzá siető rendőrautó, egy motoros, zebrán áthaladó babakocsit toló néni, tejszállító autó, szökőkút, fák és bokrok, pékség, csemegebolt, járókelők, felnőttek és gyerekek… és eső!

Megtalálom az oldalt. Minden úgy van, ahogy itt él a képzeletemben. Az eső nem látszódik, csak az esernyők és az esőkabátok utalnak rá, és Sam megfázástól kipirosodott pofija. A bal felső sarokban angolul és oroszul a rajz oktatási tematikája… Vehicles, azaz járművek, de én tudom, 1988 óta tudom, hogy ennek a rajznak a címe… Esőnap!

Végszó
Az eső még mindig esik, mintha nekem esne. Kilépek az erkélyre, alattam egy város éli a mai napot, elgondolkodom… Talán az, hogy ennyire szeretem az esőt, hogy hallgatom, nézem, sétálok idejében talán nem is az első hónapok altatásaira vezethető vissza, hanem egy nyolcéves kislány könyvben látott illusztrációjához köthető.

Az a bizonyos 34-35. oldal

A matricák az én kreativitásomat dicséri.

Apukám köszöntése a védőlapon.

Forrás:
Armelle Le Bigot – Macaux – 1000 szó képekben (Interpress Vállalat – 1988)