Gyereknapra

A fordított Benjamin Button élet

Simogató kora nyári napsugarak, hangos gyerekzsivaj, vattacukor illat, lánchinta, zsákbamacska, kézműves játékok, törökméz és jégkása. Igen, a felhőtlen gyermekévek, a következő generáció ünnepnapjának ismertetőjelei. Május utolsó vasárnapján boldog kicsi és nagy… minden a legnagyobb rendben.

Minden egyes alkalommal, mikor a 2008-ban bemutatott Benjamin Button különös élete című filmet nézem, elmerengek a főszereplő szerencséjén. Benjamin egy ritka betegség okán öreg testtel születik és évről évre fiatalodik. A gyermekévekre jellemző kiszolgáltatottság, másokra való ráutaltság, a világ felfedezése, mindezek az öregkori éveiben megy végbe. Fiatal felnőttként már egy tapasztalt, sok mindent megélt és átélt „kész” embert látunk a film végéhez közeledve. Ezek után a gondolat továbbgyűrűzik a fejelemben…

Milyen jó is lenne, ha a gyermekévek mindenfajta hányattatásai nélkül megélhető lehetne a fiatalság és kezdenénk bele a felnőtt életbe. Függetlenül, önállóan, bölcsen. De ahogy Benjamin Button különös, úgy fordított élet sincsen. Éveink első éveit, évtizedeit szülessünk öreg vagy fiatal testbe is a gyermeki pozíció tölti be, annak minden megpróbáltatásait, vívódásait, sebezhetőségeit, traumáit átélve.

Minden ember szenved el traumákat, minden ember szenved el gyerekkori traumákat. Még azok is, akik tiltakoznak ez ellen, mert még talán nem ismerték fel magukban. Vagy felismerték, de mélyen eltemették azt. Ez független társadalmi pozíciótól, anyagi helyzettől, szerető családtól és annak hiányától is.

Olvasok könyveket, nézek filmeket és akaratlanul is azon veszem észre magam, hogy mindenben azt látom meg, hallom meg és érzékeim már radarként fordulnak a helyzet felé. Így lehettem a minap három középiskolás korú lány beszélgetésének fültanúja.

„ Nem elég, hogy mi fizetjük a kajánkat, most az áramot is velünk akarja kifizettetni. Belőlünk él, kapja a pénzt, de minden baja van velünk. Fel ne kapcsoljátok este a villanyt, de tényleg!”

Az elkapott beszélgetésfoszlányból világossá vált előttem, hogy nevelőszülőknél élhetnek többedmagukkal. Figyeltem a távolodó lányokat, a szívem pedig sajgott a hallottaktól. Milyen felnőttek lesznek ők, milyen anyák? Mit fognak magukkal vinni ebből a gyerekkorból, ahol a felkapcsolt lámpáért is lecseszik őket? Tanulnak-e ebből, és ha a saját gyerekük felkapcsolva hagyja az otthagyott helyiséget, ők cinikusan megkérik-e rá őket, hogy legyenek kedvesek visszafordulni és lekapcsolni? És ha azok flegmán odanyögik „Jaj, Anyuuu!”, akkor mosolyogva odasétálnak és lekapcsolják azt, vagy minden most leírt közjátékot félretéve csak egyszerűen ordítani fognak? Sosem fogom megtudni a felett kérdéseimre a válaszokat. Nem lehet tudni ugyanazon megrázkódtatásra, hogyan reagálnak az egyes emberek. Lehet egyikük így, másikuk pedig úgy.

A gyerekkor, a szülők számára észrevétlen gyötrődéseket is tud tartogatni, és ettől még a jómódú élet sem mentő biztosíték. Az aranykalitka is fojtogató, ha zárva az ajtaja. Gyermekkori jó ismerősömmel futottam össze a napokban. Széles mosolyú, csillogó szemű középkorú srác. Laza, már-már talán kifogásolható öltözéke tűnt fel, tudatában annak, hogy szülei ügyvédek és az iskolába is mindig patentül felöltözött kiskölyök volt. Bár akkor kevésbé volt mosolygós és csillogó szemű. Kerestem is az okokat a kérdéseim feltevésekor.

Mi lett végül Közgáz vagy jog? – kérdeztem.

Közgáz, csak hogy muttiék örüljenek, de egy percet sem dolgoztam benne. – válaszolta.

Rácsodálkozó arcom láttán nevetve, kicsit hunyorogva mondta:

Tudod, én kiskoromban imádtam a kamionokat. Senki sem tudta rólam, még a saját szüleim sem, a barátaim sem, senki… Mikor kezembe volt a diplomám, odadobtam apusék elé és mondtam, most már élem a saját életem… Persze, nem volt egyszerű és nem is hagytak magamra, mert fizették az albit amíg állást találtam. A képzéseket már munka mellett tettem le. Most kamionsofőr vagyok. Ők nem értik, még most sem. Én pedig már nem is akarom nekik elmagyarázni… Érted? Úgysem fognák fel, még így sem, hogy a fiúk vagyok. Mindegy is…

Búcsúzásunk után a buszon ülve az elhangzottakon, a gyerekkorukon, a szülein merengtem. A srác apukájától mindig tartottam, de anyukától, aki ugyan hideg kedvességgel fogadta fia játszótársait, szívesen megkérdezném, mit gondol gyermeke döntéséről? Ilyen kérdést nem tehetek fel, így ez a kérdés is megválaszolatlan marad.

Aznap este már a délutáni találkozást elfelejtve vettem elő az alvási előtti aktuális olvasnivalómat. Szépirodalom a 1950-es évek végéről. Benne egy dialógussal.

A párbeszéd Munkácsy Mihály és Engel Gyula harmadéves egyetemi orvostanhallgató között valósult meg egy esti órában, közös bécsi albérletük falai között:

„ – Várj csak! – villant Miska szeme. – És ha téged most, tegyük fel, valaminő művészi tehetség fogna el, kiállhatnál s mondogatnád: én művész leszek?

…
– Nos – mondta halkan Engel – ,hét éve tudom, hogy van zenei tehetségem, s úgy vonz a hegedű, hogy biztosan nagyon jó hegedűművész válhatnék belőlem, ha képezhetném magamat, de azt majd csak az én fiam, a Pali (mert az lesz a neve) mondhatja nekem: apám, tele vagyok zenével, hegedűművész szeretnék lenni! És majd csak én mondhatom neki, a főorvos vagy klinikai adjunktus, vagy, ha Isten segít, a sebészprofesszor, hogy: Jól van fiam, vágj neki, ha ez benned legyőzhetetlen tiszta vágy!”

A beszélgetés tovább is csak csodaszép gondolatokkal zajlik, ahol Munkácsy megkérdezi, hogy mindebben hol lesz ő, maga Engel Gyula? Aki válaszában elmagyarázza, hogy minden zenei tehetségét az orvostudományokba fekteti.

Kissé dühösen ejtem le a könyvet fogó kezeim. A fejemben élem tovább a történetet. Én is az albérletben ülök, meglepetten hallgatom Engel jövőképét, és a végén rázúdítom kérdéseimet: – És, mi lesz, ha a fiad nem akar hegedűművész lenni? Tovább megyek, mint te Gyula, sebész akar lenni? Értetlenül fogsz állni a döntése előtt? Mert a még meg sem született gyermeked életére húztad rá a saját kívánalmaid, vágyaid? Aki miatt te mindent feláldoztál, és akinek a döntése miatt most mindaz szertefoszlik? Kérdéseimre ezúttal sem kapok választ. Dallos Sándor, A nap szerelmese művének említett párbeszéde csak rávilágít arra, hogy a szülő – gyermek kapcsolat bármilyen korban is élünk, tartogat hamis képzeteket, szeretetre épülő elvárást, és ezekkel a gondolatokkal és a kamionsofőr mosolygós arcára gondolva csukom le az éjjeli lámpát.

Év elején az Oscar díjátadás közeledtével tódulnak az új filmek bemutatói, én pedig fürdőzőm bennük. Mit sem sejtve, hogy talán egy új, vagy még inkább visszatérő (mely, igen örvendetes) az emberi lelket bemutató filmművészet kúszik vissza a szélesvászonra. Azon belül is kiemelt szerepet kap a gyermeki lélek, ahogy A csendes lány című ír drámában. Minden spojlerezés nélkül igyekszem leírni, mennyire megrendítő látni egy kislány szemszögéből, hogyan beszél róla édesapja egyes szám harmadik személyben a feje fölött. Majd, hogy egy nyár alatt, hogyan éri el két, szinte idegen ember, hogy ez a kislány szerethetőnek és értékesnek érzi magát. Megrendítő film a gyermekévekről.

Ezzel szinte párhuzamosan jelent meg, a Volt egyszer egy nyár című amerikai – angol alkotás. Hasonlóan egy tizenegy éves kislány a film főszereplője, aki fiatal apukájával egy törökországi nyaraláson vesz részt. A fókuszban mégis az apa karaktere áll. A köztük lévő viszony, a lány szeretete, ami árad apukája felé, és amit az apa képtelen jól kezelni. A legmegrendítőbb jelenet mégis az, mikor lánya unszolására az apa felidézi a saját tizenegyedik éves születésnapjának ünneplését. És ott, abban a fájdalmas történetben szembesülünk a ténnyel, hogy minden felnőtt, minden szülő, anya és apa is volt gyerek. Akikre traumákat, fájdalmakat pakolt az élet, és akik ugyanúgy, fájdalmakat, traumákat pakolnak leszármazottaikra, még ha egyetlen céljuk is az, hogy ezt ne tegyék.

A magyar filmkészítés sem engedte, hogy ezt a témát akár egy kis időre is letegyem. Vilmányi Benett színjátéka a Larryben már biztosíték volt, hogy egy érzelmileg nagyon energikus, szélsőséges történetet fogok látni. Egy alkoholista apa, egy öngyilkos anya árnyéka és egy magát kereső fiatalember hármasa a borsodi peremvidéken. Tökéletes látlelete egy apa-fia a szeretet leplével burkolt elvárás, alá-főlé rendelt viszony kialakítása. És egy monológ a konyhaasztalán ülve az apa szájából, hogy miért is kell mindezt megköszönnie a fiúnak.

Az első félévem tehát ezekkel a gondolatokkal, érzésekkel telt, amire a töviskoronát Delphine de Vigan Láthatatlan láncok Lojalitás című könyve tette fel. A mindössze 152 oldalas műben a főszereplő Théo mellett, Héléne a tanárnő, Mathis a barát, és annak anyukája Cécile sorsába is bepillantást nyerünk. A könyv középpontjában egy csúnya válás és annak következményeiről olvashatunk. Ahol a szülők csak Théo elbeszélésében vannak jelen, minden apró mondatukkal, tettükkel, amik a kisfiúban csak fájdalmat szül, és amit ők észre sem vesznek. Csak egy tanárnő, akit a saját gyermekkorára emlékezteti tanítványa viselkedése, pedig az ő története egész másból sarjadzik.

Akárhová is csöppenünk születésünkkor, akárhogyan is alakul a sorsunk, gyerekkorunk rajtunk kívülálló akadályokkal szembesít, és életünk elején nem kérdeznek, választási lehetőségünk sincs, kiszolgáltatott és alárendelt.

Van, hogy egy viccesnek szánt mondat a nagypapától, egy megszégyenítő matektanár, egy ugratás az osztálytárstól, egy szenvedélybeteg szülő, egy válás, egy elvárás, egy abúzus elszenvedése.

Ez a kis értekezés megszületett filmalkotások, könyvek, saját tapasztalatok nyomán. Miközben a világban a gyermeki kiszolgáltatottság még hatványozottabban van jelen. Ahol vallásra hivatkozva fegyvereket nyomnak a kisfiúk kezébe, ahol a kislányokat úgy adják-veszik, mintha állatok lennének. Ahol fizetőeszköz a gyerek. Ahol lányok nem tanulhatnak, ahol gyermekmunkára épül a gazdaság…

Május utolsó vasárnapja van, vattacukor illatú meleg levegőben gyerekzsivaj hallatszódik… Gyermekéveimet hátam mögött hagyva már képmutatóan hat a mai nap, mégis azzal az illúzióval álltatom magam, hogy minden rendben van… Értük, miattuk!   

Hivatkozások:
Dallos Sándor – A nap szerelmese 1973. Szépirodalmi Könyvkiadó

A csendes lány – 2022. Rendező: Colm Bairéad

Volt egyszer egy nyár – 2022. Rendező: Charlotte Wells

Larry – 2022. Rendező: Bernáth Szilárd

Delpihe de Vigan – Láthatatlan láncok Lojalitás 2019. Ab Ovo Kiadó

Fotó – Pinterest