Ki vagyok én?

Ki vagyok én?

A kérdés, amit már jó ideje nem teszek fel magamnak. Negyvenegy év szoros kapcsolat köt önmagamhoz, és ez idő alatt többé-kevésbé megismertem lényem, és talán hatalmas meglepetést sem fogok önmagamnak okozni a jövőben.

Családtagjaim, szeretteim, a hozzám közel állók sem tűnődnek már el rajtam. Olyan vagyok amilyen, beletörődtek vagy elfogadtak, ki tudja? Megbékéltek mivoltommal.

Ez a közhelyesnek hangzó kérdés tulajdonképpen groteszk helyzetekben fogalmazódik meg, és megragadva az alkalmat, olyan jó érzés kimondani azt, mit is gondolok magamról… hogy ki vagyok én?

A tárgyalóasztal mögött hárman fogadnak. Középen egy idősödő hölgy, arca nyúzott, de mégis tekintélyt érdemlő. Balján egy negyvenes éveiben koravénnek ható, konzervatív úriember. Jobb oldalon egy fiatal, de elhivatott, ereje teljében lévő pasas. Az igazgatónő, a gazdasági igazgató és a HR menedzser. Arcukon erőltetett mosollyal fogadnak. Nem az első vagyok a mai napon. A hatalmas asztalon a nővel szemben a kétoldalnyi önéletrajzom. Jobb felső sarkán a mai dátum és a helyiségbe belépésem pillanatának időpontja.

A nő köszöni, hogy jelentkeztem, hogy eljöttem, mert őket a megküldött önéletrajzom tényleg nagyon felcsigázta. Kissé meglep, hogy kétoldalnyi dátum, végzettség, eddigi munkahelyek, az ott betöltött munkakörök és feladatok sivár felsorolása milyen hatással van vadidegenekre, de érzem a várt kérdés már a küszöbön van, én pedig már alig várom…

„Gabriella! Kérem, meséljen magáról!”

(Tudom, igazából a munkahelyváltások dátumai között rejlő miértekre kíváncsi, illetve hogy fejtsem ki, az említett feladatok mennyire szenzációsak, hogy azok engem mennyire motiválnak, és hogy tulajdonképpen én azokért élek s halok.)

De a kérdés nem ez volt, és én a kérdésre válaszolok. Mosolyogva fogok hozzá…

„Igen, rendben. Először is köszönöm szépen a lehetőséget. Nos…”

Tudják, ha szín lennék, kék lennék. Nem türkiz és nem is királykék. Nyári égszínkék. Az, amelyik gyerekkorunkban a vakáció napjain tökéletes hátteret biztosított a hófehér habos felhőknek, és amiket mi a fűben feküdve figyeltünk és láttunk bele mindenféle alakzatot.

Ha hangszer lennék, tangóharmonika lennék. Míg az egyik dalban egy francia sanzont kísérnék, a következőben már fieszta hangulatot teremtenék.

Ha állat lennék, madár lennék. Szabadon szárnyalnék a végtelenbe, cél nélkül csak a repülés öröméért.

Ha természeti jelenség, akkor eső lennék. Olykor a tavaszi aranyat érő, nyáron, ha kedvem van hűsítő zápor formájában vagy viharok kísérőjeként érkeznék. Ősszel a hideget hozó.

Ha pedig tárgy lennék, fényképezőgép objektíve lennék. Az enyém lenne a magával ragadó tűpontos pillanat.

Ha napszak lennék, hajnal lennék. Mert ekkor az éjszaka lényei már nyugovóra térnek, de a földi szereplők még váratják a reggelt, a tökéletes csend időszaka.

Ha ruhadarab lennék, kockás ing lennék. A holmi, ami a munkásosztály viselete, akik miatt igazából működik ez az egész rendszer. Viselőjének tartást ad, és van benne valami egyszerű, laza, természetközeli.

Ha képzeletbeli lény lennék, tünde lennék. Mert ugyan hidegnek, felsőbbrendűnek, fennhéjázónak tűnnek, viszont elveikhez mindig hűek és tudnak szeretni, melyet mélyen megélnek, de nem kérkednek vele.

Ha virág, akkor kála lennék. Szomorú napokon a gyász szimbóluma, máskor önmagában is elegáns otthont díszítő kellék.

Ha jármű lennék, hőlégballon lennék. Távolodásom addig követnék szemükkel az ábrándozó tekintetek, míg egy apró pontként elillannék a szemük elől.

Ha képzőművészeti alkotás lennék, festmény lennék. 1800-as évek végi, impresszionista. A galéria hatalmas falán egyedül foglalnék helyet, meleg fénnyel megvilágítva, velem szembe a nyikorgó parkettán mélyzöld bársonybevonatos pad állna. Megcsodálnám a velem szemben leülő nyugdíjas hölgyek giccses brossait. Fültanúja lennék egyetemisták vitájának alkotóm ecsetkezeléséről. Újgazdag nő előttem kortyolna pezsgőspoharából, míg a másik kezének ujjai a gyöngysorával játszana. Egy szomorú téma és egy szomorú szempár találkozása.

Ha film lennék, az Út a vadonba című non-fiction regényből készült életrajzi film lennék. Egy, a társadalmi elvárásoknak hátat fordított fiatalember életútja. A tett, melyre titkon mindannyian vágyunk, de nincs merszünk rá. Ám a 148 percnyi játékidőben Chris megteszi helyettünk, mi pedig fotelben ülve elkísérjük őt, de a végén Ő mosolyog, mi pedig könnyeinkkel küszködve a társadalomban elfogadott helyünkbe beletörődve nyúlunk a távirányító irányába.

Ha tánc lennék, kortárs balett lennék. A test szavak nélkül, mindössze a mozgással közöl, mesél el történetet, fejez ki érzelmeket. Ahol a nézők a testek néma kommunikációját hang nélkül is értik.

Ha illat lennék, akkor szantálfa, pézsma, bergamott és ámbra keveréke, mert mindegyikük aromája távoli, ismeretlen tájak felsejlését nyújtja, és parfüm permetem e titokzatos eleganciával burkolná be hordozóját.

Ha égtáj lennék, észak lennék. Ha évszak, akkor ősz. Ha nap, akkor csütörtök. Ha kontinens, Észak-Amerika. Ha hónap, akkor október. Ha nyelv, francia. Poros cúgos cipő, metropolisz felhőkarcolói között megbúvó régi art mozi…

A legnagyobb kíváncsiságom, hogy ki is lehet Banksy?

A legnyugodtabb pillanatban a Duna parton Esterházy Péterrel ülnék egy rozoga padon. Néha váltanánk pár szót, de többször inkább csak a folyó vonulását figyelve merengnénk.

A legjobban, amit átérzek, az a zenészek és frontemberek szerhasználata. Fellépéskor ezrek, tízezrek előtt a lelküket dobják a közönségnek, akik mint ragadozó kebelezik be azt. A koncert végén ők élményekkel, a színpad felől érkező érzelmekkel feltöltődve távoznak. A zenésznek ott marad a csend, a sivár küzdőtér, a fájdalmasan üres lelketlen állapot.

Nem vagyok csapatjátékos, és egyáltalán játékos sem. Csak azért kezeskedem, amit egyedül viszek végig. A győzelem pedig nem motivál, ahogy a vereséget sem kudarcként élem meg.

Félelemmel tölt el a mentőautó szirénája, a tűzijáték és a petárdadurrogtatás. Rendszertelenül étkezem. Nyolcévnyi paleo étrend után, melynek minden pozitív hatását bőrömön éreztem, mára azt eredményezte, hogy a húsra sem tudok ránézni. Nem lettem vegetáriánus, de már nem vetem meg a szénhidrátokat, ahogy az egészségtelen csemegéket sem tartom tiltólistán. Fogyasztok alkoholt és kávéfüggő vagyok.

Hiszek az asztrológiában és az előző életekben. Csengése miatt a kandeláber és a páternoszter, jelentése miatt a szabadság a számomra kedvelt szavak. Sok hagyomány nekem értelmezhetetlen. Ugyanúgy, mint a szinkronúszás, és a „kell” ige.

Ha egyetlenegy kívánságom teljesülne, az lenne, hogy a világ összes könyvét képes legyek elolvasni. Az első agyagtábláktól, az éppen a nyomdában készülőig. A könyvek minden egyes szava egy újabb puzzle darab a teljesség megismeréséhez, kulcs az egyetlen nagy titok feltárásához…

…hallgatóságom figyelem, megszólítom őket…

„Nos, ha engem választanak, kapnak kéket, objektívet, olykor nyári záport, tangóharmonikát, XIX. századi festményt, kockás inget és kortárs balettet, egy szantálfa illatú magányos vándort… egy embert.”

Utolsó szavam után mély csend és három szempár csodálkozó tekintete mered rám. Mozdulatlanok. Kissé zavartan mosolygom, megköszönöm a lehetőséget és kilépek az üvegkalitkából. Szemük végig követ, míg teljesen el nem tűnök a folyosó végén. A meglepettség még mindig zajtalan, csak a HR menedzser nyúl az önéletrajzom felé. Felemeli, kollégái figyelik mozdulatát. Még egy utolsó pillantás után a mellette elhelyezett iratmegsemmisítőbe adagolja azt.

A hosszú és fáradt nap után az igazgatónő a frissen mosott luxusautójával kanyarodik ki a parkolóház aljából. Sötét van, dugó és az eső is rákezdett. A piros lámpánál állva elméláz… „Én napsárga lennék!” – A nyaraink színe, mikor még kicsik voltak a gyerekek, és amikor minden percért, amit nem a vállalatnál töltöttem, hálás voltam.

A menedzser az irodában még az utolsó adatokat rögzíti laptopján. Végezetül lehajtja, nagy sóhajjal búcsúzik a mai munkától. Kényelmes bőrszékében hátradől, úgy tekint le az alatta zajló városra – „Őz lennék!” –  Mikor vadászatkor egyedül a magaslesen kémlelem a tájat, és kis csapatokba verődve útjuk felém vezet, gyönyörű és egyben felfoghatatlan. Szégyellem ottlétem és betolakodónak tartom magam.

A gazdasági igazgató belép a családi ház ajtaján. Felesége a konyhában vacsorát készít. Megcsókolja, majd a gardrób felé vezető úton beköszön kamasz gyerekei szobájába. Ott vállfára akasztja zakóját, megszabadul mandzsettagombjaitól, reflexszerűen nyúl a nyakkendője csomójához. Feltekint az előtte függő tükörre. „Én, nyakkendő lennék!” – Nagyanyám olyan szeretettel és büszkeséggel segítette nagyapámnak ezt a kis szövetdarabot magára ölteni. Ahogy közben egymásra néztek és mosolyogtak, abban benne volt minden… az élet.

És Te? Te ki vagy?