Könyvajánló

Még el sem kezdődött, de már az év negyedik hónapján vagyunk túl. Április utolsó napjának estéjén az aktuálisan forgatott könyv utolsó oldalai vannak már csak olvasatlanul. „Vacsoraidő” – hallom férjem hangját a konyha felől. A nappali órájára sandítok… A könyvek vége mindig a legizgalmasabb, de ma este a Bajnokok Ligája első elődöntője, mérlegelek a könyv-foci-vacsora hármasa között, majd kikiabálom…  „Kihagyom Kicsim, de te egyél, nincs sok hátra, ezt már kiolvasom.”  Izgatottan merülök vissza az Amerikában játszódó krimi történetébe. Mikor a köszönetnyilvánítást is elolvastam mély puffanással csukom össze a lapokat, hogy az akkor már tele hassal nekem a számítógépnél háttal ülő férjem is hallja. A hangra megfordul „Kivégezted?” – kérdezi. Széles mosollyal tudatom vele, hogy igen. Visszafordul a monitor fénye felé, lassan mozgatja a kurzort a kikapcsoló ikon felé, majd hirtelen rám néz… „Hanyadik volt az már az idén?” Meglep a kérdése, de nem nézek a könyvespolc felé, az emlékezetembe merülök és számolok. „Tíz, azt hiszem tíz.” Miközben magamban sorolom a címeket, a műfaji kavalkádon és a sokszínűségükön gondolkodom, amit csak a Bayer München – Real Madrid találkozó kezdő sípszója tör meg.
A könyveket olvasókban az ilyen kérdések nem releváns eredményeket hoznak. Nekünk a sok is kevés. Nem a mennyiségük és nem az oldalszámuk hajtanak bennünket, mikor kinyitunk egy újabb könyvet. A könyv igazából varázslat. Puritán fehér lapokon fekete betűk, mégis olvasásakor megszűnik a valóság, alámerülünk életekbe, körbejárjuk a világot vagy éppen az univerzumot.

A most befejezett könyvet barátnőm adta kölcsön bónuszban egy elkért életrajzi könyv mellé, még február derekán. Nem vagyok egy nagy krimi olvasó, de néha üdítően tud hatni egy könnyedebb sztori a szépirodalom mellett. Kővágó Sára – Hegek című könyve felér egy esti szerelmi szállal átszőtt akciófilmmel. Ami tényleg pont jókor hevert a dohányzóasztal szélén, mert olvasása előtt egy olyan könyvet fejeztem be, ami szorongással hatott rám.

Mikor az ajánlóját olvastam fel férjemnek, felhúzott szemöldökkel kérdezett rá, hogy biztosan szeretnéd ezt a könyvet elolvasni? Ismer és tudja, mennyire nyomaszt és mennyire megvetem mind a múlt, mind a jelen háborús agresszióját, hogy még egy háborús film megnézésére is felkészülési időt kérek. Ezért is lepte meg, hogy Elliot Ackerman – 2034 című fikciós regényét mindenképpen szerettem volna beszerezni. A mű egy lehetséges 2034-es harmadik világháború kirobbanásáról és egyben lezárásáról szól. A szerző maga is szolgált az USA tengerészgyalogságánál, valamint ezt a regényét James Stravridis az Egyesült Államok haditengerészetének nyugalmazott admirálisával közösen írta. Ebben a vészjósló történetben, mely oly közel, mindössze tíz év múlva játszódik, a nagyhatalmak már nem azok a nagyhatalmak kiket most annak tudunk (gondolunk). A váratlanul megjelenő és mindig meglepetéssel bíró koholt vádak, a másik félre ráerőltető kényszertámadások, vezetők beáldozása… milliók életének kioltása. Az itt felvázolt háború sem különbözik a többitől… Értelmetlen!

Sinusgörbe mentén olvasom a könyveket, egy nehezebb után mindig egy könnyebb hangvételű következik a lelki egyensúly megőrzése érdekében. Az időben most visszafelé emlékezem így egyből beugrott, hogy a 2034-es háborús konfliktus kirobbanásának története előtt egy végtelen kedves, ámbár az emberi életek mindennapjaira jellemző nehézségekkel teletűzdelt regényt olvastam Marian Keyes tollából, melynek címe Felnőttek.
Vaskos könyv, de egy derékbecsípődésnek és négynapos ágyhoz kötöttségnek köszönhetően a történet időt és teret kapott. Ajánlója egyikét a Hatalmas kis hazugságok írónője Liane Moriarty adta, ami már biztosítéknak számított. A középpontban egy nagycsalád, három fivér annak feleségeik és gyerekeik. Idilli is lehetne, de ez soha sincs így. Bájos karakterek tele emberi kétségekkel, gyötrelmekkel.

Bevallom nem szeretem az életrajzi, önéletrajzi könyveket. A legutolsó próbálkozásom Grace Kelly életét bemutató könyv volt, de olyannyira szárazra sikerült, hogy bármennyire is a leggyönyörűbb nőnek tartom, az életét és az azt lezáró halálát pedig végtelen tragikusnak a sokadig oldal után abba kellett hagynom.
Nem különb a zenekarok pályáját bemutató könyvekhez való viszonyom. A jó sztorik mellett mindig belefutok ilyenekbe, hogy… „és amikor Johnt kirúgtuk felvettük Eddie-t, de ő sem maradt sokáig, mert átcsábította az xy zenekar, mi meg ott voltunk dobos nélkül lefixált fellépési dátumokkal. Futottuk még egy kört Peternél, de a múltkori rendőri balhéja után nem sok reményt fűztünk hozzá, így csak visszavettük Johnt, bár senkinek nem volt jó tőle a szája íze.” – és ezek után csukódik a könyv.

Neeeem… nem szeretnék igazságtalan lenni. Olvastam jó önéletrajzi könyveket, de persze az is lehet, hogy az abban leírtakkal az elfogultságom miatt voltam kíméletes. A két Bruce, Springsteen – Amerikában születtem és Dickinson –Mire való ez a gomb? című könyveivel igazából nem kellett kíméletesnek lennem, tényleg remek olvasmányok, de miután kiolvastam őket sem kapkodtam az újabb önéletrajzok, életrajzok után.
Így voltam a következő könyvvel is. Hallottam, hogy megjelent, nagyon kedvelem az azt író színészt, vagy inkább az általa megformált karaktert (mely egyébként, nem sokban különbözik önönmagától), aztán nem sokkal később jött a megrendítő hír, meghalt! Barátnőm egyből megvette a könyvét. „Elolvasod te is, ugye? Kölcsön adom!” – mondta a telefonba. Persze. – válaszoltam, miközben nem akartam magyarázni neki, hogy már annyi ilyenbe belefutottam és nem tudom még, hogy bele akarok-e kezdeni. Végül esélyt adtam az első fejezetnek, győzzön meg. Talán a második oldalnál sem jártam mikor gombóc nőtt a torkomban, és ami az utolsó lap utolsó betűjéig ott is maradt. Matthew Perry – Jóbarátok, szerelmek és az a Rettenet könyve nem önfényezés, még nem is egy sajnálatot ébresztő szerhasználó naplója. Lapjain egy hétköznapi ember vívódását olvashatjuk egy életen át. A démonaival szembeni küzdelmet, melyet sem a hírnév, sem a vagyon nem váltott meg. Az ötvenhat éves Perry ugyanaz az ötéves kisfiú volt halála napján, mint a Montrealból Los Angelesbe repülő „kísérő nélküli kiskorú”.

Vannak kortárs magyar könyvek, akiknek íróival rádiós riportok és online cikkek olvasásakor találkozom. Az első kötetéről mesél, szimpatikus, sejtem valamennyivel fiatalabb nálam, de értem miről szól a jelen Magyarországán játszódó története. Vagy legalább is sejteni véltem, a megrendítő befejezéséig. Mindazt, amit előre lehetett sejteni tökéletesen hozta, de a főszereplő utolsó pillanatai letaglóztak. Aradi Péter – A csend, amire vágytál könyve több lett, mint amit előzetesen ígért.

A 2023. évi Nobel-díj átadás a magyar sajtóban nagyobb visszhangot kapott, mint az azt megelőző években.  A lehetőség, hogy akár három kategóriában is nyelvünket beszélő, innen származó tudósok vagy akár író is lehet a díjazottak között élénk érdeklődést keltett a médiában. Irodalmi Nobel-díj tekintetében, olvashattam Krasznahorkai László és Nádas Péter esetleges jelöléséről, és a legesélyesebbnek tartott norvég író Jon Fosse munkásságáról is. Mint a cikkek írták a kihirdetést követően szinte papírforma, hogy utóbbi lett a díjazott. Zárkózott, nem szeret interjút adni és skandináv… már ez a három jellemző kíváncsivá tett. A Melankólia című könyvét próbáltam beszerezni, sikertelenül. Ha nem lehetett a vágyott, a legutóbb megjelent könyvét választottam tőle, A másik név – Szeptológia I., amit további hat rész fog követni. Különleges író, elsőre nem könnyű, de ha az ember átengedi magát ennek az egyedi gondolkodásnak úgy egy egészen más és mégis befogadható világot tár elénk… Olyan északit!

Ha olykor az előző írásaimat olvasom, úgy érzem, mintha mindig vissza-visszatérnék gondolatokhoz, művekhez, emberekhez, élményekhez, elvekhez. Épp, mint a következő író, akinek műveit az év elején olvastam, és akit már a legutóbbi bejegyzésemben is említettem. Néha azt gondolom, talán nem is emberi lény volt, mint ahogy többek között például Tolkienről is vélekedem. Az nem lehet, hogy ilyen világok megszülessenek egy emberi agyban, mint amit ezek az írók leírnak nekünk. Isaac Asimovnak több mint 500 kötete jelent meg, melyből talán az Alapítvány-trilógia a legismertebb. Sokáig nem nyúltam ezekhez a művekhez, mert mindig akkor jutottak eszembe, amikor éppen túl voltam egy másik bolygóközi könyvön, filmen vagy sorozaton és rendszerint akkor hirtelen mindig valami nagyon is „földire” vágytam. De az idő megérett erre a történetre, a könyvespolcunk férjem szekciójában pedig egyből rendelkezésemre állt az 1971-es kiadású trilógia melynek összára a könyvborító hátulja szerint 70.- Ft (hihetetlen). Én pedig a legelejétől Hari Seldon és a pszichohistórikusok elkötelezz híve lettem.

Lassan a tizedik, egyben ebben az évben az első könyv bemutatásához érkezünk, de ehhez vissza kell nyúlnom a tavaly év végi két könyvhöz, mert azokkal írói munkásság és elvek tekintetében összecseng. Elena Ferrante Gomolygás és Annie Ernaux Évek című könyve után, (melyekről csak azért nem szeretnék most itt több szót ejteni, mert egy különálló bejegyzést kíván) azt éreztem, hogy még lezáratlan a sor és vettem kézbe a számomra legnagyobb női író egyikének, Margaret Atwood – Rendbomlás című könyvét. Emberi, fájdalmasan női novellák, mindennapi történések, melyek velünk is megeshetnek, és ami egy életen át végigkísér.

Ezek volt hát az én idei évem első négy hónapjának „utazásai”. Jártam északon ahol megismertem egy képzőművész lehetséges lelkeit, és jártam az univerzumban, átéltem egy filmcsillag gyötrelmes életét, bepillantást nyertem egy szerteágazó család kusza életébe, a jelen Magyarország jelen helyzetében találtam magam, részese voltam egy kanadai lány állandó útkeresésben, egy könyv hasábjain (is) rettegtem egy világháború kirobbanásától, és akciójelenetekkel dúsított amerikai thrillerben együtt menekültem az áldozattal a múltja elől.

Mindezek után mondhatják sokan, hogy „de hát, itt a valóság”… és tudjuk, hogy a valóságnál nincs valóságosabb, de talán ezek a történetek abban segítenek, hogy ezt a valóságot megértsük, tudjuk építeni és formálni, hogy valóban lássuk. Talán ez a feladatunk, nekünk… embereknek!  

A bejegyzésben említett könyvek:
Margaret Atwood – Rendbomlás   (Jelenkor Kiadó – 2022)
Isaac Asimov – Alapítvány-trilógia   (Kozmosz Könyvek – 1971,1972,1973)
Jon Fosse – A másik név – Szeptológia I.   (Pesti Kalligram Kft. – 2019)
Aradi Péter – A csend, amire vágytál   (Pesti Kalligram Kft. – 2022)
Matthew Perry – Jóbarátok ,szerelmek és az a Rettenet   (Könyvmolyképző Kiadó Kft. – 2022)
Marian Keyes – Felnőttek   (Művelt Nép Könyvkiadó – 2022)
Elloit Ackerman – 2034   (Művelt Nép Könyvkiadó – 2023)
Kővágó Sára – Hegek   (Newline Kiadó – 2023)