Szingli

„[szingli < angol: single (egyedülálló < egyetlen) < latin: singuli (egyetlen) < simpla (egyszeres, szimpla)]”

„szingli (angol) – Egyedülálló, egyedül élő, párkapcsolat nélküli személy, rendszerint nőről van szó.

szingli (angol) – Egyes mérkőzés: egyes játék a teniszben. Ekkor 1-1 játékos van a játékban egymással.”

A szótárak száraz ténye három mondatban. Nem boncolgat, nem elemez, nincs tényfeltárás sem érzelmi háttér. Koncként dobja a közvélekedésnek, amely felszínes előítéletet, megbélyegzést és általánosítást szül. Csakugyan a feminizmus rózsaszín esernyője alatt megbújó ideológia lenne? Valójában nemre való tekintet nélkül csak egy élethelyzet, melynek eredménye nem más, mint önmagunk megismerése.

Híres megszemélyesítője a mozivászonról is ismert Bridget Jones, kinek „naplójába” betekintve megláthatjuk, ügyetlen tetteinek indoka nem más, minthogy megtalálja az ő Mr. Darcyját. Ahogy a New York-i szinglinégyes hat évadának főhősnője, Carrie Bradshaw Mr. Biget.

A szingli létforma nem egy választott állapot, inkább egy lehetőség, amellyel nem élni, vétek. Melyben szó sincs karrierista egoizmusról, sem szélsőséges feminista nézetekről. Ez csak egyetlen dologról szól. Rólad!

A ’90-es évek végén, mindössze 17 évesen találkoztam először Bridget Jones történetével. Akkor még filmforgatásra meg nem érve, könyv formájában nyomta a kezembe akkori barátom nálam tíz évvel idősebb nővére. A „szingli” kifejezés ekkor kúszott be nemcsak az én, de társadalmunk életébe is és kezdték meg annak boszorkányüldözését.

Miközben átnyújtottam tulajdonosának a kiolvasott könyvet eszméltem rá, barátom nővére a minden kritériumnak megfelelő, SZINGLI! Vele egyidős testvéreim ekkor már családot alapítottak, gyerekeket neveltek, míg ő egyedül élt a fővárosban. Életútja valóban eltérő volt az addig megszokott „hagyományossal” szemben. De már megismerkedésünk első percétől szembeötlő volt határozott, kiegyensúlyozott személyisége, aki magát tökéletesen ismerve éli mindennapjait.

Nem bálványoztam, nem láttam benne követendő példát, és szinte gyerekként irigység sem fogalmazódott meg bennem. Sokkal inkább voltam kíváncsi, egy eddig ismeretlen választható úttal szemben, és figyeltem…

Mindig alkalomhoz illően, finoman sminkelt. Tudta mely kelmék és színek előnyösek számára. Ízlésesen rendezte be otthonát, tudta melyik bor a kedvence. Falta a könyveket, olasz könnyedséggel főzött. Imádta a nyarat, ha kedve tartotta utazott, vagy naphosszat süttette testét. Mindezek mellett rengeteget dolgozott. Egy nagyvállalat alkalmazásában olykor még este is munkahelyén volt, és otthon (tanári diplomájának köszönhetően) magánórákat tartott.

Évekkel később, párommal történő szakításunk párbeszédéből, egyszerre bókot és felismerést hallottam ki egy mondatából (miközben, szavainak biztos nem ez volt célja). A mondat valahogy így hangzott: „Gabi, te olyan határozott vagy, erős és makacs. Sokszor olyan vagy, mint a nővérem!”

Mosolyogtam, és csak annyit adtam válaszul: „Lehet.”

Nem voltam olyan, mint a nővére. Hogyan is lehettem volna? Hiszen idősebb volt, tanultabb, nálam jóval céltudatosabb és egy teljesen más személyiség. Hacsak az nem lehetett párom számára szembeötlő, hogy kezdtem magam megismerni, ragaszkodtam magamhoz, a gondolataimhoz… az életemhez.

Szerencsésnek mondhatom magam. Kapcsolataimban mindig igaz szeretetet, szerelmet kaptam. Tenyerükön hordoztak és szinte bármelyikükre egy kiegyensúlyozott házasságot is lehetett volna építeni. De hiányérzetet éreztem mellettük. Nem belőlük, sokkal inkább magamból. Még nem volt teljes a kép.

Kétszer léptem a szingliség… gödrébe? Nem gödör, ahol az ember kificamodott bokával jajveszékel. Mocsarába? Nem, mert nem nyel el fuldokolva. Csapdájába? Nem, mert nem kell segítség senkitől a kiszabaduláshoz. Útjára! Magányos út, ahol egyetlen társként bánthatod magad, ostorozhatod… Vagy lehetőséget adsz magadnak, beszélgetsz magaddal és megismered önmagad.

Huszonegy voltam első utamon. Jó állást betöltött, saját keresettel rendelkező fiatal, aki ezt a kapcsolat nélküli időszakot a kultúrának és a tudáshalmozásnak szenteltem. Filmklubokba, előadásokra, koncertekre, könyvbemutatókra jártam. Érdekelt a közélet és a politika. Megkezdtem főiskolai tanulmányaimat, és bár sokan próbáltak meggyőzni, hogy nagyobb haszonnal kecsegtető szakot válasszak, kitartottam a kultúra és a film iránti szeretetem mellett. Mindezek felfedezése, megélése, kiegyensúlyozottsága mellett ismét rám talált a szerelem.

Szeretnénk sokszor elhinni, elhitetni magunkkal és másokkal is, hogy minden a helyén van. Az igazság viszont az, hogy az életünk egy folyamatos változás. A változást pedig oly sok minden más mellett indukálja a környezet nyomása, a mindennapok feladatai, a megfelelési kényszer, a helytállás, mindezek hozadékaként pedig saját magunk egyre mélyebb megismerése.

Így talált meg, harminc évesen az újabb szingli útszakasz. Mélyponton voltam, depresszív hangulattal, pánikrohamokkal. Féltem az élettől, a döntésektől, a jövőtől. Barátaim mindvégig mellettem voltak és támogattak, de ahogy ők is, én is tudtam ebből a mély állapotomból egyedül kell kikecmeregnem.

Az egészséges életmódhoz fordultam. Sosem sportoltam rendszeresen és a finomságoknak sem álltam ellen soha. De mindezeket meghazudtolva megszállottan kezdem sportolni és csakis egészséges élelmet vettem magamhoz. Ahogy a testem, úgy a lelkem is tisztult. Saját magamat is hitetlenkedve figyeltem. Olyasvalamit találtam meg magamban, melyről addig fogalmam sem volt, hogy létezik.

Minthogy minden ember más, igazi valónk megtalálása is más-más időszakban következik be életünkben. Magam számára jóval 30-on túl kristályosodott ki, ki is „JG”. Se nem korán, se nem későn, éppen akkor mikor a hátrahagyott évek minden pillanatának lenyomata a helyére került bennem.

Ez hát az én szingliségeim története, zárszavában pedig késszé váltam egy újabb állapotra, egy újabb útra… arra hogy B’JG legyek.

Bridget Jones, Carrie Bradshaw, Samantha Jones, Charlotte York és Miranda Hobbes mellett a film világában van még egy személy, akire a szingliség vizes lepedőjét nem húzták rá, pedig az ő története ábrázolja legfinomabban mindennek a lelkületét. Margaret „Maggie” Carpenter az Oltári nőben.

Szavaim helyett többet mond, az őt megszemélyesítő Julia Roberts és Homer Eisenhower „Ike” szerepét játszó Richard Gere között elhangzott párbeszéd részletek:

– Egyszerűen csak félt. Félt akkor és most is. Maga a legelveszettebb nő, aki…

– Elveszett?

– Igen az. Maga annyira elveszett, hogy azt se tudja, milyen tojást szeret! Igen, igen így van! A pappal rántottát, a halálfejessel habartat, a bogarassal buggyantottat. Most meg az a zöldséges omlett a fehérjével a nyerő.

– Ezt hívják változó ízlésnek.

– Nem, ezt teljes önállótlanságnak hívják. Maggie, mi a fenét művel?

Majd később…

– Szóval mit keresel itt?

– Szerettem volna beszélni veled, hogy miért szöktem el. Néha elmenekülök dolgok elől.

– Fontos ez?

– Azt hiszem. Az esküvőimen mindig valaki olyan felé mentem, akiknek sejtelme sem volt róla, ki is vagyok. De ez csak részben volt a másik fél hibája, mert én mindent elkövettem, hogy meggyőzzem őt pontosan az vagyok, akire vágyik. Tehát jól tettem, hogy nem csináltam végig, mert hazugság lett volna. Te viszont… tudtad, hogy milyen az igazi énem.

– Igen, így van.

– De én nem! Tükör…

– Velencei?

– Nem. A tükörtojást szeretem, az összes többi tojást utálom. Utálom a nagy esküvőket, ahol mindenki csak bámul. Hétköznap szeretnék férjhez menni, amikor mindenki dolgozik.

Végezetül az őket összeadó pap mondata:

„ Adja az ég, hogy közös életetek során mindkettőtök egyénisége csak erősítse szerelmetek.”

Ha szótárszerkesztő lennék, a szingli fogalmához valami olyasmit írnék… Egy időintervallum, melynek hossza egyénenként eltérő. Mindkét nem életében fellehető önismereti útszakasz.

Kevésbé száraz megfogalmazás, kevésbé előítéletesebb, kevésbé felszínes… olyan emberibb!